Hát igen.. Most kezdtem 11. évemet London egyik legjobb gimnáziumában. Sosem fogom tudni, hogy hogyan vettek fel ide, de szerintem mostanság már a tanárok se nagyon értik. Viselkedésem nem a legjobb, a jegyeim egyesekből és kettesekből állnak. Az osztályfőnöki és az igazgatói figyelmeztetéseket egymás hegyére hátára gyűjtögetem, akárcsak az akciópontokat.
Nem tudok leállni a cigivel és a piával, legtöbbször ezért is kapok mindenféle írásbeli figyelmeztetést. Egyik tanár sem tűri, ha a diákja egy üveg sört, vagy bort visz be inni, nem de?
Mindennapjaim csak annyiból állnak, hogy beülök a suliba koptatni a padot, majd úgy megyek ki az épületből, mint egy tigris. Én a délutánjaimat nem arra pazarolom, hogy holmi házi feladatot készítek el, inkább a haverokkal mászkálok éjszakákig. Ez vagyok én...
Most sem tettem másképp. Leültem oda a székre, betettem a fülembe a fülhallgatót és fejemet a padra hajtottam.
Végignézve az osztályon, senki nem változott semmit. Liana, az osztály hisztis picsája, ma is hozta a formáját. Mivel ma volt az évnyitó, ünneplőbe kellet öltözni. Ő persze felhúzott egy 10 centis magassarkút amiben járni nem tud, magára erőszakolta a két számmal kisebb szoknyáját, csak hogy a segge nagyobbnak látszódjon. Mindezek mellett, felvett egy fehér, fodros inget ami teljesen átlátszik, így akármelyik fiú megcsodálhatta gyönyörű dekoltázsát. Na jó, azt hiszem mindjárt hányok..
Bámészkodásomból az zökkentett ki, hogy éreztem valaki a tollával szurkálja a hátam.
- Höö? - fordultam hátra, mire láttam, hogy Patrick egy összegyűrt papírgalacsint tart felém.
Elvettem tőle a cetlit, majd szétnyitottam. Az állt benne, hogy kérjem meg a tanárt, hagy menjek ki a mosdóba és majd ő jön utánam.
Kihúztam a fülemből a fülhallgatót, kinyomtam a zenét és kéznyújtás nélkül beleordítottam a tanár szövegelésébe.
- Tanárnő! Ki mehetek a mosdóba?
- Máskor jelentkezz! Na tűnés! - mondta, majd visszafordult a táblához.
Felálltam a székről és kiléptem a néma folyosóra. Neki dőltem az ajtóval szembe lévő szekrénysornak és vártam, hogy Patrick is kikeveredjen valahogy a teremből.
- Tanárnő! Kimehetek a tolltartómért a szekrényhez? - hallottam Patrick hangját pár perccel később.
- Te is megtanulhatnál jelentkezni! Menj! - kiabálta idegbajosan a tanár. Később már nyitódott is az ajtó, én pedig gyorsan arrébb slisszoltam egy kicsit, hogy a tanár ne vegyen észre.
- Tolltartó mi? - röhögtem el magam.
- Ja.. Csak szerintem nem fogom találni a tolltartómat, ezért majd csak 3. óra végére érek be.
- Nekem pedig görcsöl a hasam és nem tudok felállni a budiról.
Beszélgetve léptünk ki az iskola kapuján, ahol a dohányzó igazgatóhelyettesbe botlottunk bele.
- Hova hova fiatalok? - állított meg minket.
- A tanár átküldött minket a boltba újságért. - vágta rá reflexből Patrick. - Itt is van a pénz. - ütögette meg zsebét, amiben pénz volt, így csörgő hangot adott ki.
- Hmm. - méregetett minket furcsa szemekkel. - Jól van, menjetek. - engedett el minket, majd hátat fordítva nekünk, visszasétált az épületbe.
- Ezek milyen hülyék.. Már mióta ezt csináljuk és mindig beveszik.. - hüledezett Patrick.
Átmentünk a zebrán, majd befordultunk az egyik utcába ami, az úgy nevezett "Gehennába" vezetett.
Apropó Gehenna. Hogy mi is ez? A történet elég régi...
Kilencedik év közepe fele kezdtem el Patrickkal barátkozni, az osztály rettegett személyével. Mikor már teljesen a bizalmába férkőztem, Patrick bemutatott engem Danielnek és Kellynek, akik most ugyanúgy 11.-esek, csak a másik osztályba járnak. Később mutatták meg nekem ezt a helyet. Ezt a Gehenna néven elterjedt romos épületet. A Gehenna szó csak annyit tesz, hogy alvilág vagy pokol. Sok mindenkiben most az a kérdés merül fel, hogy miért is hívják így.
A helyről annyit kell tudni, hogy nagyon eldugott, azonban mégis mindenki ismeri. A kutya sem jár már erre, mert az emberek 95%-a fél. Fél, mert régen furcsa módon tűntek el errefelé emberek, akiknek pár hónappal később holttestüket megtalálták az épület mögötti füves pusztánál, a gazok között. A rendőrség hosszú időkig nyomoztak ezekben az ügyekben, de sosem tudták meg az igazságot.
Ennek ellenére, mi mégis itt töltjük a sötétségbe nyúló éjszakáinkat. Itt érezzük magunkat igazán egyedül és tudjuk, hogy itt úgysem háborgat minket senki.
Mikor odaértünk a roskatag létesítményhez, felmászkáltunk az eléggé ingatag falépcsőkön a harmadik emeltre. Némán ballagtunk be az egyik szobába, ahol mindenféle kövek, szilánkok és egyéb törmelékek voltak.
Az egykori ház látványa ma már nem a legszebbet nyújtotta, de nyugodt helynek nekünk nagyon is megfelelt. Ablakok már nem voltak, csak a keretet lehetett látni, ahol a hideg levegő jött be. Az ajtók mindenhol be voltak rúgva, a falak pedig le voltak omolva.
Felültem az egyik ablakba - pontosabban a helyére - és kifelé bámultam a messzeségbe.
- Ja. - nyújtottam a kezem, majd kihúztam egy szálat a sok közül. A zsebemből előszedtem a gyújtót és rágyújtottam.
- Psszt. - csitított el Patrick, mikor olyan hangot hallott, mintha futna felénk valaki.
- Ezt nézzétek! - jelent meg Kelly az ajtóban, egy újsággal a kezében. Gyorsan leugrottam az ablakpárkányról és kikaptam kezei közül a kiadványt.
- Mi van vele? - kérdeztem felnézve az újságból, mert semmi érdekeset nem találtam rajta.
- 13. oldal.
Sebesen odalapoztam és elolvastam a nagy betűvel felírt címet.
Újabb holttest az Exeter St-nél! A gyilkos újra mészárolni akar?
- Ez egy nagy baromság.. Hogy lehet az, hogy mi már évek óta itt tanyázunk és egyszer sem bukkantunk rá semmilyen holttestre? - kérdeztem szemeimet forgatva, majd a kezemet leengedtem magam mellé.
- Ez nem vicc Becca! - tépte ki a folyóiratot a tenyeremből Patrick és hevesen olvasni kezdte a sorokat.
- "Újra feltámadt a helyi gyilkos az Exeter St. közelében. Az áldozat ezúttal egy fiatal, 17 év körüli, David Clark nevű fiú volt." - olvasott fel Patrick egy sort az újságcikkből.
- Tudjátok ki volt ő, nem? - kérdezte Kelly a falnak dőlve.
- Én nem.. - mondtam.
- Nem meséltél neki róla? - nézett Kelly Patrickra döbbenten.
- Nem.. - emelte fel a fejét az újságból, majd felém fordult. - David is régen közénk tartozott, azonban elköltöztek. Számomra az a furcsa, hogy ő mit keresett itt, amikor Anglia másik felébe költöztek el. Meg miért pont ide jött? Erre a helyre? Miért ezen az utcán ólálkodott?
- Lehet minket keresett. - szólt közbe Kelly.
- Ja, lehet.. Temetés nem tudod, hogy mikor lesz? - kérdezte Patrick Kellyt figyelve.
- Nem.. Beszéljek az anyjával?
- Ja, jó lenne.
- Én is menjek? - kérdeztem, mert kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy ők itt beszélgetnek én meg csak némán állok.
- Ha szeretnél.. - vette félvállról Patrick a dolgot.
- Mivel fontos nektek, elmegyek.
Eltapostam az elszívott cigicsikket, majd ránéztem a telefonom kijelzőjére. Az időt látva iparkodni kezdtünk, mert nem akartuk az évet rögtön bármilyen figyelmeztetéssel kezdeni.
Útközben Patrick és Kelly még Davidről meséltek nekem. Amit most már én sem nagyon értek, hogy mit keresett itt? Mi lehetett neki annyira fontos, hogy Anglia másik végéből eljöjjön ide?
Ezek a kérdések valószínűleg a számunkra már megválaszolatlanok maradnak, hiába is gyötör minket a kíváncsiság.
Hárman lépkedtünk végig a néma folyosón a saját termünkig. Félúton elköszöntünk Kellytől, de később már hallottuk is a tanár kiabálását vele.
- Készülj fel. - szóltam halkan Patricknak, majd lenyomtam a mi termünk ajtajának a kilincsét.
- Lám lám.. Csak nem visszataláltatok a terembe? - tette csípőre a kezét a tanár, mi pedig lazán a helyünkre sétáltunk.
- Ez nem ér! Ők miért lóghatnak állandóan? És semmit nem tetszik nekik beírni a naplóba? - háborodott fel az egyik srác az osztályból.
- Fogd már be! - nézett ijesztően a fiúra Patrick. - Én nem találtam a tolltartómat.. - jelentette ki, mire az egész osztály felröhögött.
- Nekem pedig nagyon görcsölt a hasam. Nem tudtam egyszerűen felállni. - mondtam vigyorogva, mire az osztály még hangosabban nevetni kezdett.
- Most úgy őszintén! Ki hiszi ezt el nekik? - nézett körbe a tanár az osztályon.
Az osztályban minden egyes tanuló felnyújtotta a kezét. A félelem nagyobb volt bennük, mint bármi más.
- Ugyan már.. - kezdte el kinyitni a naplót, mi pedig összenéztünk Patrickkal. Ő biccentett egyet, így tudtam mi következik.
- Mivel tudja bizonyítani, hogy nem így történt? - húztam gúnyos mosolyra a számat és erősen a tanár szemébe néztem.
A tanár hosszasan gondolkozni kezdett, de mikor rádöbbent, hogy erre már semmit nem tud válaszolni, csak mérgesen összecsapta a naplót, majd mind a kettőnk padjára dühösen ledobott egy órarendet.
A tanár hosszasan gondolkozni kezdett, de mikor rádöbbent, hogy erre már semmit nem tud válaszolni, csak mérgesen összecsapta a naplót, majd mind a kettőnk padjára dühösen ledobott egy órarendet.
- Ez hanyadik óra? - kérdeztem meg az előttem ülőt, az pedig halkan motyogni kezdett valamit.
- Hangosabban nem megy?! - förmedtem rá, mire ő összerezzent és már hangosabban válaszolt a kérdésemre.
- Harmadik. - mondta remegve.
- Kösz.
- Becca! - szólt rám a tanár. - Ha már az órákra nem jössz be, akkor annyit megtennél, hogy nem beszélgetsz?
- Persze.. - mondtam ironikusan.
Egy óra elteltével már szabadon mászkálgathattunk a folyosón, mert már az utolsó órának is vége volt. A diákok komoran beszélgettek, vagy volt olyan aki már ilyen forever alone stílusban hazaindult.
Én is hazafelé vettem az irányt, azonban még megálltam a nővérem tanterme előtt. Benéztem a termükbe és tekintetemmel Amandát kerestem, majd mikor megtaláltam odaszóltam neki.
- Jössz? - kiáltottam, mire mindenki felém fordította a fejét.
- Ja. - kapta fel a táskáját az asztaláról és elköszönt azoktól akikkel beszélgetett.
