7. fejezet - Vajon...?

Sziasztok! :) Nos én mindenkinek szerencsében gazdag, boldog új évet szeretnék kívánni!:) 2014-re mindenki tervezzen jó sok őrültséget, butaságot, és remélem azért néha néha egy két cikis dolog is történni fog veletek! ;D (Velem biztos.) Akik ma mennek valamerre, üzenem: jó szórakozást! Aki pedig otthon tölti az idei szilvesztert, annak csak annyit, hogy ne keseredjenek el, és érezze ugyanúgy jól magát! :)

Hoztam még nektek egy szilveszteri zenét is! Lehet, hogy páran ismeritek. :)

Zorall - Különös Szilveszter 

 
Hagytam, hogy magához szorítson és újra meg újra megcsókoljon.
   Minden gondomat elfelejtettem arra a pillanatra, és úgy éreztem, mintha a rózsaszín felhők között fetrengtem volna. A gyomrom görcsben volt, és éreztem, ahogy szívem majd kiugrik a helyéről. Lehunyva tartott szemem sötétségében apró kedves kis virágokat, rózsákat láttam.
  Mikor Patrick kicsit eltolt magától, így szólt:
- Szeretlek. - suttogta halkan, majd adott egy újabb puszit a számra.
- Vajon jelent az valamit, ha a gyomrom minden egyes mozdulatánál görcsbe rándul? Vajon jelent az valamit, hogy úgy érzem a szívem majd kiugrik a helyéről? Vajon most akkor szeretem? - futottak át az agyamon a most még megválaszolatlan kérdések.
- Nekem idő kell! - mondtam a szemébe, mert ezt láttam a legjobbnak.
   Nem akarom át verni Patrickot azzal, hogy a szemébe hazudok. Egy valakihez fordulhatok csak, az pedig a nővérem, Amanda lesz. Mindent meg tudunk egymással beszélni. Kíváncsi vagyok, hogy ő mit tenne, ha a legjobb fiú barátja egyszer csak szerelmet vallana neki. Kockára tenné a barátságát?
- Megértem, és ne haragudj. - lépett félre.
- Nem haragszok, csak.. minden olyan hirtelen történt. Mindegy, menjünk vissza a suliba. - tanácsoltam, mire ő bólintott egyet és elindultunk vissza az iskolába.
   A szünet már nem tartott, és valószínűleg a gyufát is újra kihúztuk a tanárikarnál.
A következő óránk angol/német volt, így Patrcikkal szét kellett válnunk. Ugyanis én németet, ő pedig angolt tanul.
- Csókolom tanárnő! Elnézést a késésért, csak egészségügyi gondjaim voltak. - sétáltam oda a helyemre.
   Nem véletlenül szeretem legjobban a német tanáromat. Ő sosem szidott le engem. Szeretek vele beszélgetni, mert mindig megérti a helyzetemet. Hogy miért? Mesélte, hogy régen ő is olyan volt, mint én. Lázadó...
   Elsa tanárnő csak elmosolyodott. Tudtam, hogy az a mosoly azt jelenti, hogy nem hisz nekem, mégis annyiban hagyta a dolgot.

- Aufwiendersehen! - köszöntem el a tanártól a csengő után, azonban ő vissza hívott magához. Visszasétáltam a tanári asztalhoz, ahol még a papírjait rakosgatta össze.
- Igen? - néztem le rá.
- Hol voltál? - bonyolította le a kérdést. - Nekem tudod, hogy elmondhatod.
  Egy pillanatra elgondolkoztam.. Hiszen Danielt még neki sem márthatom be.
- Veszekedtem.. - találtam ki gyorsan valamit. - Alkoholt hoztam az iskolába, de Patrick elkezdett velem vitatkozni, hogy ne így kezdjem az évet. Így is van már egy késésem...
- Meg ahogy látom egy beírásod is... - lapozott Elsa a nevemhez a naplóban.
- Mi?? Miért?
- Ma a fizika órán való visszafeleselésért, ha jól látom.
- Ezt nem hiszem el! - tekintettem fel a plafonra szemeimet forgatva. - Patricknak is van?
- Egy pillanat. - kért egy kis időt, míg az ő nevéhez lapozott. - Ha jól látom, igen.. Nem semmi fiú, egy nap kettő beírást is összeszed.
- Ja, csak az egyikről még nem tud.
- Általános iskolában, még nyolcadikban, volt egy olyan osztálytársam aki egy nap hét beírást szerzett. Ami még izgalmas lehet, hogy ebből a hétből négy igazgatói volt.
- Az nem semmi.. Na de szerintem én megyek.. Beszélnem kell Patrickkal!
- Menj csak! - mosolygott rám kedvesen, majd összecsukta a naplót.

- Patrick! - kiáltottam feléjük futva az udvaron. Szokásosan mindenki ott volt, kivéve Daniel.
- Igen?
- Tudtad, hogy mind a ketten kaptunk szaktanárit?
- Mi van?! Kitől?
- Carrie. Amiért durván beszéltünk az óráján.
- De hát nem is csináltunk semmit! Annyit mondtál, hogy egyszer élünk és ennyi! - háborodott fel, amiért ok nélkül mind a ketten írásbeli szaktanári figyelmeztetést kaptunk.
- Ja, de hagyd! - kaptam el a karját, amikor mérgesen az épületbe rohant volna. - Majd év végén! - kacsintottam rá. Valamennyire lenyugodott, így visszaült a padra, én pedig vele szembe a fűbe. Teljesen elmerültünk egymás tekintetében. Még azt sem vettem észre, ahogy Kelly előttem csapkod idegesen.
- Gerlepár! Rebbenjetek szét és mondjátok hogy mi történt! - szólt ránk, mi pedig elmosolyodtunk.
- Fizikán ültünk bent, és ugye látta a tanár a beírásokat. Nekem a késést, neki pedig a verekedést. - biccentettem Patrickra. - Elkezdett sipákolni, hogy mit művelünk itt év elején, én pedig mondtam, hogy egyszer élünk. Ő visszavágott, majd megjelent később Daniel. Vigyorgott végig, meg puszilgatta a tanárt. Látszott rajta, hogy ivott. Ekkor a tanár mérgesen kirohant, mi pedig hazavittük Danielt.
- Vágom. Kérdezték tőlem is a tanárok, hogy hova lett. De hát csak álltam mint egy szar darab.. Semmit nem tudtam mondani nekik. De hát persze, hogy gyanúsítgatni kezdtek, hogy benne van a kezem dologban. - mesélte el Kelly a saját sztoriját.
- Ez meg mit keres itt? - emelte fel a fejét Patrick, amikor meglátta a felénk sétáló szőke srácot.
- Ebből baj lesz. - tátogtam Amandának, aki szintén a padon ült.
   A pali lazán közeledett felénk, oldalán két haverjával. Mind a hárman egyforma ruhába, azaz egy fekete feszülős pólóba, és egy sötét kék csőnadrágba voltak öltözve. Azonban a szőke fiú mégis kitűnt a többi közül. Neki lógott egy ezüst nyaklánc a nyakában, illetve volt a szájánál egy szép, lilás zöldes folt, amit Patrick kreált neki.
- Kérsz még? - kérdezte Patrick a fiútól, mikor ők megálltak előttünk.
- Nem, csak figyelmeztetlek. A családom nem hagyta annyiban a dolgot, és értesítették a rendőrséget. Jobb, ha vigyázol! - röhögött, mire Patricknál végleg elszakadt a cérna és neki támadt volna.
- Húzz már innen seggfej! - ordított rá Kelly. - A buzi haverjaiddal együtt!
- Nem fogom annyiban hagyni ezt a dolgot! Még az éven tutira összeverem őket! - mondta Patrick az öklét ütögetve. Utánuk indult volna, de én elkaptam a kezét, és szorosan magamhoz öleltem.
- Nyugi! Elég volt mára ennyi balhé!

6. fejezet - Drága ittas haverunk

- Nagy szerényen ennyibe hagyod? - vigyorgott Amanda, közben rácsapott Patrick combjára.
- Ja, tudod nem akarom magam fényezni.. Na itt van már.. - mondta Patrick lenézően, mikor megpillantotta a felénk igyekvő Carrie tanárnőt.
- Patrick Stewart! Azonnal menj az igazgatóhoz! - üvöltette a tanár idegbajosan. A diákok körénk gyűltek és kíváncsian néztek hol a tanárra, hol pedig Patrickra, hogy mi történt.
- Tanárnőnek is szép jó reggelt! - köszönt Patrick tetetett kedvességgel, majd lepattant a pad támlájáról és befelé vette az irányt. Mi csak messziről láttuk, ahogy vele szembe az összevert srác jön, és egy zsebkendőt tart a szájához.
- Mi van? Nem bírod a strapát? - hallottuk Patrick hangját, ahogy el megy a fiú mellett.
- Na húzzatok innen, nincs itt semmi látni való! - fordultam meg, és ordítani kezdtem a mögöttem álló tömegre.

   Továbbra se szabadultunk meg kedvenc tanárunktól, ugyanis a következő óránk fizika volt.
A tanár feszülten beviharzott a termünkbe Patrickkal az oldalán. Carrie erősen lecsapta a naplót az asztalra, Patrick pedig leült a helyére.
- Első nap az iskolában, könyörgöm gyerekek! - lapozgatta a naplót mérgesen, majd felemelte a fejét és Patrickra illetve rám nézett.
- Tanárnő.. Egy életünk van nem? Akkor azt meg ki kell használni! - szóltam oda a tanárnak, mire ő a fejére csapott egy nagyot.
- Igen, de ha rengeteg beírás van a naplóban, az ellenőrzőben, sehova nem fognak titeket felvenni, és ezzel fogjátok elrontani az egész életeteket. Nyomorúságban akartok élni?! - kapta fel a vizet.
Mi csak ráhagytuk drágalátos nevelőasszonyunkra, és legyintettünk egyet.
   Most komolyan.. Miért érdekli őt az én életem? Ha elcseszem, nem az övét rontom el, hanem az enyémet. Kijárom ezt a sulit, már úgy sem fogok vele találkozni, akkor meg minek szól bele?
   Később nyitódni kezdett az ajtó, és egy hatalmas vigyorral Daniel lépett be rajta.
- Csóóóókooloom! - köszönt jókedvűen.
- Eltévedtél? - nézett rá a tanár, mire Daniel megrázta a fejét.
- Magához jötteeem!! - mondta. Odasietett a tanárhoz és egy jó nagy cuppanós puszit nyomott az arcára.
   Az osztály nagy hangosan felröhögött. Mindenki a padot verte az öklével, Daniel pedig csak a tanárt karolgatta.
- Na most már elegem van belőletek!!! - ordította Carrie, majd vérvörös fejjel ki száguldozott a teremből. A terem ajtaját erősen becsapta maga mögött úgy, hogy a kép, ami belülről fel volt akasztva, leesett és darabokra tört.
- Mit ittál már hülye gyerek? - kérdezte Patrick Danieltől.
- Semmit.. - mondta vigyorogva, közben próbált megállni két lábán.
- Szerintem most ne ezen gondolkozzunk... Inkább húzzunk innen.. - pattantam fel hirtelen a székemből. Odasiettem az ajtóhoz, menet közben pedig belekaroltam Danielbe, hogy segítsek neki.
- Egyik se köpjön be, vagy ha igen, az nagyon meg fogja bánni!! - szóltam vissza az ajtóból az osztálynak, majd végleg elhúztuk a csíkot.
   Kiléptünk a terem ajtaján, majd óvatosan körbe néztünk a folyosón. Sehol nem volt senki, így halk, de mégis gyors léptekkel elindultunk a kijárat felé. Mikor elhaladtunk a tanáriszoba előtt, Daniel hangosan, ilyen ittas hangon felkiáltott, hogy mindenkit üdvözöl és hogy mindenkit szeret.
- Pssssszt!!! - csitítottuk el mind a ketten.
Szerencsére senki nem jött ki sehonnan, így tovább tudtunk menni. Pár perccel később már kint is voltunk a friss levegőn - egyébként lószarszag volt, de legalább kiszabadultunk a suliból. -
- Nem úgy volt, hogy energiaitalért mész?? - kérdezte Patrick Danieltől.
- De, de nem volt a boltban, így gondoltam...izééé...veszek mást.. - vigyorgott folyamatosan szeretett haverunk.
- Mit csináljunk vele? - kérdeztem Patricktól az ajkaimat harapdálva.
- Vigyük haza.. Azt mondjuk, hogy rosszul van.
- Dehát bűzlik a piától...
- Az már az ő baja! - röhögött fel.

   Már nem mentünk vissza a suliba, hanem inkább a Gehennába vettük az irányt.
 Igen, azt mondtuk, hogy egy darabig nem megyünk oda, de fényes nappal ki támadna ránk?
- Amúgy mit kaptál a verekedésért? - szólaltam meg egy idő után.
- Igazgatóit, de nem érdekel.. - legyintett hanyagul, majd megtorpant.
- Valahogy gondoltam. - álltam meg vele szembe. Ő csak mélyen a szemembe nézett, és így szólt:
- Engem csak te érdekelsz. - mondta, majd magához húzva hosszasan megcsókolt.
 
 

5. fejezet - My hero

Sziasztok! ^^ Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam nektek az ötödik fejezetet, de nagyon elfoglalt lettem így hirtelen. Azonban volt egy kis időm, így elkészítettem nektek. Előtte még viszont, szeretnék mindenkinek Kellemes ünnepeket kívánni! :)

 
Mikor már bent voltam a suliban, gyorsan előhalásztam a táskám mélyéről az órarendemet. Második órára még lazán beértem, ami ének volt.
Kopogás nélkül benyitottam a termünkbe, majd az összes szempár rám szegeződött.
- Szervusz Becca! - köszönt gúnyos mosollyal a tanár és már előtte is volt a napló a nevemnél kinyitva.
- Kéz csók! - köszöntem.
- Szépen kezded az évet.. - mondta lesajnálóan a tanár, közben be is véste a késést a naplóba.
- Ugyan, kezdtem már jobban is. - legyintettem, majd vettem egy pillantást Liana-ra. Mindenki tudta, hogy miről beszélek.
   Tavaly nyáron összejöttem egy fiúval, aki nem ebbe a suliba járt, de mégis nagyon jól meg voltunk együtt. Mindaddig, amíg egyszer be nem hoztam az iskolába pár barátomnak bemutatni. Liana köztudott tény, hogy mindegyik srácra rámászik. Az egész iskolán végig ment már, így kellett neki valami új, és ez Max lett. Bár én nem láttam a történteket, azonban Patrick igen, és mivel benne 100%-osan megbízok, hittem neki. Patrick éppen a mosdóba ment, mikor meglátta Max-ot és Liana-t együtt csókolózni. Hát persze, hogy nekem elborult az agyam és ebből az lett, hogy Liana-t összevertem, Max-ot pedig dobtam. Belőlem senki sem fog hülyét csinálni..
   Liana elkapta fejét, és a óra további részében csak maga elé bámult, mintha jéggé fagyott volna. 
Kicsengőkor rögtön Patrick padja felé vettem az irányt, hogy megbeszélhessük ezt a Gehennás dolgot.
- Na akkor mi legyen? - álltam meg a padja előtt.
- Mivel? - nézett fel rám értetlenül.
- Hát.. Gehenna.. Ezek után is oda fogunk menni? 
- Nem valószínű, kicsit hanyagolni fogjuk azt a helyet.
- Nem csodálkozok.. Volt egy.. Furcsa álmom.. Lehet semmi értelme de engem mégis megijesztett. - ültem le mellé, mert úgy éreztem ebbe a beszélgetésbe bele fogunk merülni.
- Én is álmodtam már meg dolgokat, amik valóra is váltak.. Mit álmodtál? - kérdezte.
- Egy sötét utcán rohantam, és szakadt az eső. Egy feketébe öltözött férfi rohant felém, aki utolért és letaszított a földre. Előhúzott egy kést amit a nyakamhoz szorított. Elhúztam a fejem és felébredtem. - meséltem el hű de aranyos kis álmomat.
- A helyet, ahol ez történt, nem ismerted fel? 
- Nem, de szerintem az a lány nem én voltam.. Csak más szemszögéből élhettem ezt át, mert a lány tök színes cuccokban volt, és egy szív alakú nyaklánc is lógott a nyakában.. - kezdtem el magyarázkodni, azonban egy ügyeletes tanár berontott a termünkbe.
- Azonnal menjetek le a szünetre!! - kezdett el ordibálni kedvenc tanárunk, Carrie Powell, aki fizikát, illetve matekot tanít nekünk.
- De hát esik az eső! - tette ki a kezét Daniel a nyitott ablakon, ami egyébként azért volt egy kicsit vicces, mert kint körülbelül 35 fok lehetett. Hiszen még csak ősz eleje van..
- Drága Daniel Anderson.. Nem muszáj neked kimenni, akár sétálhatunk kézen fogva a folyosón is.. - húzta gúnyos mosolyra a száját a tanár, mire Daniel hirtelen felpattant a székéről, azt ordítva, hogy most már húzzunk ki a teremből.
- Át kéne menni a boltba egy kis energy drink-ért.. Szal, mindjárt jövök.. - kezdett el futni előttünk Daniel, mi pedig lementünk az udvarra. Már épp a vasajtónál jártunk, mikor Patrick kinyitotta előttünk az ajtót, hogy Kellyt és engem előre engedjen. Azonban egy szőke srác elég tirpák módon félre lökött minket és inkább ő ment előre.
- Olyan udvarias vagy te seggfej! - kiáltott utána Patrick, mire a fiú hátrafordult és elég merészen visszasétált hozzánk.
- Talán valami baj van? - nézett mélyen Patrick szemébe, mire Patrcik egy hirtelen mozdulattal adott egy jobbost a fiúnak. Akkora erő volt az ütésben, hogy a fiú rögtön a földre került.
- Áhh nincsen semmi! - legyintett Patrick lazán, majd ennyivel elintézve ott is hagyta a kövön fetrengő, vérző szájú fiút. Ezt imádom annyira Patrickban. az ég világon bármit megtenne értünk.
   Hangos röhögés közepette kerültünk ki az udvarra, Amandához.
- Mi ez a jó kedv? - nézett ránk mosolyogva a pad támlájáról.
- Patrick my heroo! - mondtuk nyálas hangon Kellyvel, majd nyomtunk a barátunk arcára egy-egy puszit.
- Mit csináltál már te "hős"? - kérdezte idézőjelbe mutatva Amanda.
- Semmit.. - legyintett, majd felült mellé a padra.

4. fejezet - Ez csak egy rossz álom..

  Sziasztok! ^^ Remélem mindenki jól érzi magát, én ma teljesen fel voltam pörögve. Bár azt nem tudom, hogy titeket ezt miért érdekel. LOL Sok sikert a jövőhéthez, bírjátok ki, utána pedig vár minket a téli szünet. ^^ Ami viszont már titeket is érdekelhet..:
Mivel a tegnapi rész eléggé rövid lett, gondoltam hozok nektek ma is egyet. Nagyon jól véssétek eszetekbe ezt a részt, mert később ez még elő fog jönni. ;)


Egész éjszaka egy percre sem hunytam le a szemem. A fejem már majd szétrobbant attól a rengeteg gondolattól, amik bennem voltak. Itt van a temetés, itt van a felírat, itt van a kés és itt van az anyám.
   Vettem egy pillantást a telefonom kijelzőjére, majd fájdalmasan felnyögtem mikor láttam az időt. Az óra már hajnali fél négyet mutatott, körülbelül négy óra lehetett mire elaludtam.

   Szaladtam, futottam. Menekültem egy talpig feketébe öltözött férfi előle. Rajtam színes felső és egy világos kék farmer volt. Mind két karomat rengeteg cifra karkötő díszítette, hajam pedig hullámosan omlott a vállamra.
Az eső nagy cseppekben esett rá a kabátomra, és minden második lépésem egy pocsolyába esett. A szél csavarta a fákat az utcaszélén, a kertekben pedig cserepes virágokat döntött fel. Apró hajtincseim már a homlokomra, a szív alakú nyakláncom a nyakamra tapadt az izzadságtól.
Futás közben percenként néztem hátra, hogy hol jár az illető, kinek az arcát a sötétségtől nem láttam. Pechemre a férfi egyre közelebb és közelebb került hozzám, majd később már arra lettem figyelmes, hogy elkapja a karomat és erősen megszorítva azt, visszaránt olyan nagy lendülettel amitől a földre esek.
Annyira rettegtem, hogy nem mertem kinyitni a szememet. Csak éreztem, ahogy a jég hideg betonon fekszek, az idegen pedig erősen leszorítja az egyik csuklómat és tekintetét rám szegezi. 
Vettem egy nagy levegőt, majd kinyitottam szemeimet, és úgy éreztem, mintha maga az ördög lenne velem szembe. A férfinek sötét barna, szinte fekete haja volt. Szeme különleges volt, élénk barnás sárga, akárcsak az elsárgult őszi falevelek.

Hangos levegő vételek közepette, próbáltam kiszabadulni kezei közül, de sehogy sem sikerült. Az erő hatalmas volt benne, hiába csak az egyik kezével szorított a földhöz.
- Te vagy a következő! - suttogta ijesztően a férfi, majd a hátsó zsebéből kihúzott egy kést.
A nyakamhoz szegezte, én pedig reflexből félrehúztam a fejemet és sikítozni kezdtem.

   Hirtelen felnyitottam szemeimet, és szapora levegővétel közepette felültem az ágyamon. Megborzongva megnéztem a telefonomat, ami 9:34-et mutatott. Fejemre csapva kimásztam az ágyamból, és felsóhajtva biztattam magam azzal, hogy ez csak egy rossz álom volt.
   Amit ebben az álomban nem értettem, hogy a lány stílusa egyáltalán nem azonos az enyémmel. Míg ő vidám, színes ruhákat hordott, addig én csak a fekete színnek éltem. A valóságban a nyakamba semmiféle nyaklánc nem lógott, főleg nem szív alakú. Ami viszont valóban megrémisztett, az a férfi arcképe. Ha rá gondolok, a hideg kiráz tőle... Arról nem is beszélve, hogy pont azt mondta nekem az álomban, mint ami tegnap este a falra volt írva a Gehennába..
   Gondolataimat megpróbáltam elterelni azzal, hogy a mobilomon elindítom a kedvenc zenémet, közben pedig bepakolok a táskámba. Össze vissza futkároztam a szobámban, mert mindig volt valami amit nem találtam. Mikor eldöntöttem magamba, hogy leszarom ezt az egészet, véglegesen elindultam a lépcső irányába.
   A házban néma csend uralkodott, csak az én lépteimet lehetett hallani a recsegő padlón. A konyhába érve anyáék hagytak egy üzenetet. Annyi állt benne, hogy ma egész nap nem látjuk őket, mert rengeteg munka van a munkahelyükön. Én ennek valamennyire örültem, mert a tegnapi eset eléggé felkavarta őket, és készen álltak arra, hogy még egy adaggal kapjunk a fejünkre.
   Bezártam a bejárati ajtót, majd mikor megfordultam, mintha a pokolban éreztem volna magam. A vihar utáni látkép nem a legszebbet nyújtotta. Az apró fák és cserepes virágok kidőlve hevertek a kertek közepén, a ház falán felfutó növényeket a szél letépte. A hintaágyak hátra voltak dőlve, az utcákon a kukák kiborulva terültek el, amiből a szél kiszórta a szemetet, így az egész utca úgy nézett ki mint egy szemét domb. Kólás flakonok, chipses zacskók, zsebkendők....

3. fejezet - Megérintették a szívem

   Tudom én is nagyon jól, hogy ez a rész most nagyon rövid lett, de remélem, hogy ettől függetlenül tetszeni fog nektek.

A gondolattal mindenki nehezen birkózott meg. A tudat, hogy valaki itt járt, nem volt valami felemelő, így nyugtalan csend kerekedett a lépcső körül. Társaságunk összes tagja erősen gondolkozott, azon, hogy hogyan és miért. Senki nem hallott semmit, nem lett figyelmes semmilyen zajra, de talán ezt még foghatjuk a viharra.
   Kelly is visszatért közénk Daniellel együtt. Mikor Daniel megpillantotta a szinte felfestett feliratot a falra és a véres kést a földön, rögtön kérdésekkel árasztott el.
- Ez valami rossz vicc? - nevetett még jó kedvűen, de egy kettőre lemostuk arcáról a vigyort.
- Nem, ez nem vicc! Szerinted poénkodnánk ilyennel?! - förmedt rá Patrick, mire Daniel csak feltette két kezét a magasba, olyan bocs, hogy élek stílusban.
   Mindannyian elindultunk hazafelé, a nagy viharban. Az út szótlanul telt, mindössze a siető lépteinket lehetett hallani a pocsolyákban. A mi házunk elé érve, lekaptam magamról a pulcsit, majd átnyújtottam Patricknak.
- Köszönöm. - öleltem meg mosolyogva.
- Elég lesz Rebecca!! - jött ki ordítva apa a bejárati ajtón. - Azonnal befelé a házba! - utasított, én pedig gyorsan befutottam. Némán levettem a cipőmet, majd a csurom vizes pólómat csavarni kezdtem.
- Megismételnétek azt, amit délután mondtam? - kezdte nyugodt hangnemben apa, közben helyet foglalt a fotelben. Amandával csak karikás szemekkel bambultunk magunk elé, eleresztve fülünk mellett a kérdést.
- Kérdeztem valamit! - emelte fel a hangját apa úgy, hogy már mi is összerezzentünk.
- Mégis hogy képzeltétek ti, hogy csak úgy kisurrantok?! Nem mellesleg tomboló vihar van odakint! És ha valami bajotok esik, ki megy segíteni?! Eszeteknél vagytok ti?! - kezdett el szidni minket.
- Sajnáljuk. - szólaltam meg egy idő után, mert láttam, hogy Amanda még mindig sokk alatt áll.
- Ennyi? Ennyit tudtok mondani?! - pattant fel a fotelból már vörös fejjel.
- Jól van, nyugodj meg. - fogta meg kezét anya és visszaültette a helyére. - Mondjátok meg nekünk.. Mit csináljunk veletek? Bármit mondunk megszegitek, titeket nem érdekel semmi. Egyszerűen nem bírjuk már értitek? - kezdett el anya lelkizni. - Mindennap félünk, hogy vajon ezen a napon mit fogtok csinálni. Aggódunk értetek..
- Anya.. Ne haragudj, tényleg.. De most.. Felmennénk a szobánkba. - fordítottam a fejem Amanda felé, mire ő halványan biccentett egyet a fejével.
- Nem fogjátok megúszni, holnap ezt még megbeszéljük.. - legyintett apa dühösen.
   Felindultunk a lépcsőn, majd mind a ketten elmentünk a saját szobánkba. Amanda társaságát most nem nagyon kerestem, mert láttam rajta, inkább egyedül szeretne lenni. Sokkal jobban elvoltam foglalva azzal, amit anya mondott.
   Azt hiszem, életében először sikerült megérintenie a szívemet. Nem lehet könnyű életük, hiszen két lázadó kamaszt eltartani nem egy egyszerű feladat. Ez okból sajnálom is őket, de nem tudok magamon változtatni. Kilencedik osztály óta többször is próbáltam már, de sehogy sem sikerült. Néha úgy érzem hozzájuk tartozok, néha úgy érzem, hogy nem.
Anyának valóban igaza van. Hiába szabnának ki nekünk szobafogságot, mi így is úgy is tennénk ellene, és újabb bajba kerülünk, nem beszélve erről ami ma történt.
   Lehet, hogy mégsem kéne egy darabig a Gehennába mennünk? Lehet, hogy valaki csak ijesztgetni próbál minket? Mindenesetre rákérdezek még Patricknál...

2. fejezet - Talán mi vagyunk a következők..

   Már a suli előtti vaskapunál jártunk, mikor megláttam egy újságot olvasó gyereket. Rögtön bevillant, hogy erről az egészről Amandának is tudnia kéne, így kikaptam a gyerek kezéből és a nővérem tenyerébe nyomtam.
- Héé! - hördült fel a lány. Csak simán hátra néztem és már le is hajtotta a fejét, inkább elindult más merre.
- 13. oldal.. - mondtam neki, mire ő megállt és odalapozott.
- WTF? - dülledt ki a szeme, mikor elolvasott egy kis részt belőle. - Este muszáj odamennünk. - hajtotta össze az újságot, majd lekapta hátáról a táskáját és belegyömöszölte.
- Szerintem is, de.. Nem tudom, én nem nagyon hiszek ebben. Hát hány éve ott lógunk már.. Mégsem vettünk észre semmi furcsát. Mi van, ha csak pletyka az egész?
- Nem hiszem.. Fel kéne hívni valamelyik családtagját....
- Kelly felfogja. - halasztottam félbe mondandóját.
   Tovább ecseteltük ezt a témát, míg észre nem vettük, hogy hazaértünk. A suli a házunkhoz nincs valami közel, gyalog körülbelül fél óra lehet, de mi ezt is képesek voltunk végigbeszélgetni.
- Csősztök! - köszöntem "udvariasan" anyának és apának. Ők már az ilyen tiszteletet adó viselkedésemre semmit nem reagálnak, hisz van ennél nagyobb bajuk is.
- Igaz az, hogy ez első három óráról lógtál? - jött ki apa a nappaliból, egy újsággal a kezében.
- Nem igaz.. Mondom, hogy csak görcsölt a hasam.. Nem tudtam felállni a budiról.. - mondtam - vagyis próbáltam - komoly arckifejezéssel mondani.
- Mindegy. Van ennél nagyobb baj is. Nem szeretném, ha az Exeterre járnátok..
- Igen.. Hallottunk róla.. - húzta ki Amanda a táskájában összegyűrődött lapokat.
- Szóval.. Megoldható?
- Hát persze. - bólogattam, előadva az aranyos kislány szerepét. - Hogy nem.. - változtattam át az arcomat egyszerű poker face-re.
- Mi az hogy nem? - tört ki anya a konyhából dühösen. - A szüleitek vagyunk, és amíg el nem költöztök azt csináljátok amit mondunk! Még a 18. életkorotokat sem töltöttétek be! Mellesleg azt akarjátok, hogy ti is úgy végezzétek, mint az a szerencsétlen fiú?! - bökött ujjaival dühösen a papírra, amin az elhunyt srác képe szerepelt.
- És most mit vártok el? Hogy az évben be se tegyük oda a lábunkat?! - fontam össze a karomat magam előtt.
- Pontosan! Vágjátok ti ezt.. - csapott a vállunkra apa, majd visszaindult a nappaliba, azonban megtorpant.
- Lakáskulcsot, kapukulcsot.. - tartotta felénk tenyerét, azzal jelezve, hogy mindent oda kell neki adnunk.
- Ez baromira nem fair.. - duzzogtunk, majd odaadtuk mind a ketten a kulcsunkat.
- Helyes. - vágta zsebre apa a darabokat, mi pedig felindultunk a szobánkba. Felfelé menet kihalásztam a zsebemből a telefonomat, és dobtam egy üzit Patricknak, hogy nem tudok egy jó darabig menni a Gehennába.
- Ez fasza mondhatom.. - álltunk meg a folyosón Amandával, majd forogni kezdett az agyunk, hogy hogyan is kéne valahogy kiszökni.
- Amúgy.. Milyen hülyék vagyunk.. - csapott a fejére, és erősen megragadva a karomat, behúzott a szobájába. Becsapta maga mögött a szoba ajtaját, hogy apáék még csak véletlenül se hallják meg a beszélgetésünket.
- Kimászunk az ablakon és átmászunk a kerítésen. - adta meg az egyszerű választ Amanda.
- Logikus. - röhögtem fel. - Akkor éjjel 11 kor gyere át. - álltam fel az ágyról, majd átmentem az én szobámba.
   Az idő kegyetlen lassan telt el, mire az óra megütötte a 11-es számot. Csak az ágyamon forgolódtam, egyszerűen semmit nem tudtam kezdeni magammal. Mikor úgy éreztem, hogy már biztos eltelt egy óra, csalódnom kellett, mert ránéztem az órára. Kiderült, hogy még egy fél óra sem telt el, maximum 10 perc. Fájdalmas volt ez a délutánom, de végre valahára elindulhattunk a mi társaságunkhoz.
- Akkor go. - suttogta Amanda, közben halkan kinyitotta az ablakot. Kihajolt az ablakon, hogy felmérje a terepet, illetve azt, hogy milyen magasan is vagyunk, és hogy mennyit kell ugrani ahhoz, hogy elérjük az ablakkal szembelévő diófát.
- Oké. - fordult hátra. - Először én megyek. - magyarázta, majd ki is ült az ablakba. Egy nagy és mély levegő vétel után erőt vett magán, és egy hatalmas lendülettel át is került az egyik faágra. Türelmesen megvártam még lemászik a fáról, majd én is ugrani kezdtem, azonban nem vettem túl nagy lendületet, így csak a kezemmel értem el az ágat. Tehetetlenül csimpaszkodtam, a már töredező faágon. Ugrani nem mertem és nem is akartam, mert elég magasan voltam. Ha leugrok, akkor valamim tuti eltörik, azt pedig nem nagyon szeretném így év elejére.
Mikor már Amanda is észbe kapott, alám állt és kitárta a két karját.
- Engedd el az ágat! - mondta halkan, de mégis erőteljesen. Lenéztem rá, ő pedig csak biztatóan bólintott egyet. Ezzel el is engedtem az ágat, így nagy erővel belezuhantam Amanda ölébe. Mivel minden túl gyorsan és hirtelen történt a nővérem számára, mind a ketten felborultunk. Én a fejemet, Amanda pedig a csuklóját szorongatva tápászkodott fel.
- Cseszd meg.. Jobban is ugorhatnál.. Látszik, hogy tesi órára sem mész be.. - piszkált Amanda, közben átmászott a kerítésen és már kint is volt az utcán.
- Te nem figyeltél te szerencsétlen! - szóltam rá nevetve, majd követtem a példáját.
   Elindultunk az úton, közben némán néztük a házakat, ahol már egy lámpa sem égett. Úgy éreztük magunkat, mintha egy néma, borult sikátorban mászkálnánk. A szél enyhén fújni kezdett, és lehetett látni, hogy az ég is borús lett.
- Figyelj.. Szerintem vihar lesz.. - törtem meg a csendet halkan.
- Ugyan már.. Max lesz egy kis eső de nem nagy cucc.. - legyintett hanyagul, bennem pedig fellángolt egy érzés. Azaz érzés, mintha nekem nem itt lenne a helyem. Ezt szó szerint is lehet érteni, hiszen éjjel 11-kor nem kéne kint flangálnom az utcán, hanem jobb esetben, bent a szobámban kéne gépeznem. Másik értelemben.. Nem hozzájuk tartozok. Nem normális élet az, amit mi leművelünk 16-17 évesen.
- Forduljunk vissza! - ébredtem fel gondolataimból, mikor éreztem, hogy a karomra egyre több vízcsepp cseppen rá.
- Ne nyavalyogj már! - állt meg velem szembe, közben felhúzta a fejére, fekete pulcsijának kapucniját. - Mindjárt ott vagyunk! - indult el újra, én pedig jobbnak éreztem, ha az úton már nem szólalok meg.
   Mikor beléptünk a Gehenna bejárati ajtaján, a harmadik emeltről már nagy hangzavart lehetett hallani. Felballagtunk mi is közéjük, majd mindenkit egy öleléssel köszöntöttük.
- Hogy-hogy eljöttetek? - nézett ránk Patrick, mire mi egyszerre megmondtuk Amandával, hogy megszöktünk.
- Mit csináltok? - kérdeztem tőlük, közben kivettem Patrick zsebéből egy doboz cigit és kihúsztam egy szálat sok közül egyet.
- David a téma.. - válaszolta Kelly két korty sör között.
- Felhívtad már az anyját? - kérdeztem, majd felültem mellé az ablakba.
- Ja.. Azt mondta, hogy pénteken lesz a temetés..
- Gyaah.. Végre igazoltan lépünk le a suliból. - döbbent le Daniel, fel sem nézve a telefonjából.
- Mi a szart tudsz te annyit nyomogatni rajta? - kérdezte nevetve Patrick.
- Hát egy nap facebookon kapok 40 meghívót valami bulira. Ezeket mind vissza kell utasítanom, mert mind kilencedikes.
- Jahj hee.. Pedig igazán elmehetnél egyre. Megnéznélek a sok kicsi között. - vigyorogtam.
Később éreztem, hogy a hátamat egyre jobban megcsapja az eső, így leugrottam és inkább álltam úgy, mint a többiek. Mi egyre jobban csendesedtünk, azonban a vihar egyre hangosabb lett és durvább. A szél már szinte csavarta a fákat, az eső szakadt, később dörögni és villámlani is elkezdett.
- Basszus, ez anya. - húzta ki a telefonját Amanda, mikor érezte, hogy a mobilja rezeg.
- Menjetek.. - szólt Patrick, mi pedig biccentettünk egyet. Amanda már kifelé haladt, azonban engem Patrick még félre hívott.
- Tessék.. - vette le a pulcsiját, mikor meglátta, hogy én az okos fejemmel, csak egy szál pólóba jöttem el. Átvettem a pulcsit, majd hálásan megöleltem és nyomtam egy puszit az arcára. A boldog jelenetet egy hatalmas női sikítás zavarta meg.
Mindannyian szaladni kezdtünk lefelé, csak Daniel maradt bent a szobában.
   Lehaladva a lépcsőfordulónál, Amanda állt egy késsel a kezében, a fallal szembe állva. A kés nem volt akármilyen.. A kés hegyét lefelé tartotta a földnek, így a késről lecsöpögött a vér.
Óvatosan lépkedtünk oda hozzá, majd mikor én elsőként odaértem, lassan megfogtam a vállát. Amanda félrefordította a fejét, hogy lássam mitől ijedt meg ennyire, majd mikor elolvastam a vérrel felírt feliratot, hátrálni kezdtem.
- Ez mi a szar?! - kezdtem el ordítva kérdezni. Csak egyre jobban hátráltam, majd belebuktam Patrickba, aki hátulról átölelt.
- Csak nyugi.. Mindenki menjen haza jó? Azt a kést pedig tedd le Amanda! - szólt rá a rémült nővéremre. - Kelly. Menj vissza Danielért. Megvárunk titeket itt.. -adta ki a parancsot.

1. fejezet - Újra színen a gyilkos?

- Jahj Rebecca. Legalább egyszer próbálj meg nem elkésni.. - forgatta szemeit unottan a tanár, de én rá se rántva, odasétáltam a tavalyi helyemre, és bevágtam magamat a padba.
   Hát igen.. Most kezdtem 11. évemet London egyik legjobb gimnáziumában. Sosem fogom tudni, hogy hogyan vettek fel ide, de szerintem mostanság már a tanárok se nagyon értik. Viselkedésem nem a legjobb, a jegyeim egyesekből és kettesekből állnak. Az osztályfőnöki és az igazgatói figyelmeztetéseket egymás hegyére hátára gyűjtögetem, akárcsak az akciópontokat.
Nem tudok leállni a cigivel és a piával, legtöbbször ezért is kapok mindenféle írásbeli figyelmeztetést. Egyik tanár sem tűri, ha a diákja egy üveg sört, vagy bort visz be inni, nem de?
Mindennapjaim csak annyiból állnak, hogy beülök a suliba koptatni a padot, majd úgy megyek ki az épületből, mint egy tigris. Én a délutánjaimat nem arra pazarolom, hogy holmi házi feladatot készítek el, inkább a haverokkal mászkálok éjszakákig. Ez vagyok én...
   Most sem tettem másképp. Leültem oda a székre, betettem a fülembe a fülhallgatót és fejemet a padra hajtottam.
Végignézve az osztályon, senki nem változott semmit. Liana, az osztály hisztis picsája, ma is hozta a formáját. Mivel ma volt az évnyitó, ünneplőbe kellet öltözni. Ő persze felhúzott egy 10 centis magassarkút amiben járni nem tud, magára erőszakolta a két számmal kisebb szoknyáját, csak hogy a segge nagyobbnak látszódjon. Mindezek mellett, felvett egy fehér, fodros inget ami teljesen átlátszik, így akármelyik fiú megcsodálhatta gyönyörű dekoltázsát. Na jó, azt hiszem mindjárt hányok..
  Bámészkodásomból az zökkentett ki, hogy éreztem valaki a tollával szurkálja a hátam.
- Höö? - fordultam hátra, mire láttam, hogy Patrick egy összegyűrt papírgalacsint tart felém.
Elvettem tőle a cetlit, majd szétnyitottam. Az állt benne, hogy kérjem meg a tanárt, hagy menjek ki a mosdóba és majd ő jön utánam.
Kihúztam a fülemből a fülhallgatót, kinyomtam a zenét és kéznyújtás nélkül beleordítottam a tanár szövegelésébe.
- Tanárnő! Ki mehetek a mosdóba?
- Máskor jelentkezz! Na tűnés! - mondta, majd visszafordult a táblához.
   Felálltam a székről és kiléptem a néma folyosóra. Neki dőltem az ajtóval szembe lévő szekrénysornak és vártam, hogy Patrick is kikeveredjen valahogy a teremből.
- Tanárnő! Kimehetek a tolltartómért a szekrényhez? - hallottam Patrick hangját pár perccel később.
- Te is megtanulhatnál jelentkezni! Menj! - kiabálta idegbajosan a tanár. Később már nyitódott is az ajtó, én pedig gyorsan arrébb slisszoltam egy kicsit, hogy a tanár ne vegyen észre.
- Tolltartó mi? - röhögtem el magam.
- Ja.. Csak szerintem nem fogom találni a tolltartómat, ezért majd csak 3. óra végére érek be.
- Nekem pedig görcsöl a hasam és nem tudok felállni a budiról.
   Beszélgetve léptünk ki az iskola kapuján, ahol a dohányzó igazgatóhelyettesbe botlottunk bele.
- Hova hova fiatalok? - állított meg minket.
- A tanár átküldött minket a boltba újságért. - vágta rá reflexből Patrick. - Itt is van a pénz. - ütögette meg zsebét, amiben pénz volt, így csörgő hangot adott ki.
- Hmm. - méregetett minket furcsa szemekkel. - Jól van, menjetek. - engedett el minket, majd hátat fordítva nekünk, visszasétált az épületbe.
- Ezek milyen hülyék.. Már mióta ezt csináljuk és mindig beveszik.. - hüledezett Patrick.
   Átmentünk a zebrán, majd befordultunk az egyik utcába ami, az úgy nevezett "Gehennába" vezetett.
Apropó Gehenna. Hogy mi is ez? A történet elég régi...
  Kilencedik év közepe fele kezdtem el Patrickkal barátkozni, az osztály rettegett személyével. Mikor már teljesen a bizalmába férkőztem, Patrick bemutatott engem Danielnek és Kellynek, akik most ugyanúgy 11.-esek, csak a másik osztályba járnak. Később mutatták meg nekem ezt a helyet. Ezt a Gehenna néven elterjedt romos épületet. A Gehenna szó csak annyit tesz, hogy alvilág vagy pokol. Sok mindenkiben most az a kérdés merül fel, hogy miért is hívják így.
A helyről annyit kell tudni, hogy nagyon eldugott, azonban mégis mindenki ismeri. A kutya sem jár már erre, mert az emberek 95%-a fél. Fél, mert régen furcsa módon tűntek el errefelé emberek, akiknek pár hónappal később holttestüket megtalálták az épület mögötti füves pusztánál, a gazok között. A rendőrség hosszú időkig nyomoztak ezekben az ügyekben, de sosem tudták meg az igazságot.
Ennek ellenére, mi mégis itt töltjük a sötétségbe nyúló éjszakáinkat. Itt érezzük magunkat igazán egyedül és tudjuk, hogy itt úgysem háborgat minket senki.
   Mikor odaértünk a roskatag létesítményhez, felmászkáltunk az eléggé ingatag falépcsőkön a harmadik emeltre. Némán ballagtunk be az egyik szobába, ahol mindenféle kövek, szilánkok és egyéb törmelékek voltak.
Az egykori ház látványa ma már nem a legszebbet nyújtotta, de nyugodt helynek nekünk nagyon is megfelelt. Ablakok már nem voltak, csak a keretet lehetett látni, ahol a hideg levegő jött be. Az ajtók mindenhol be voltak rúgva, a falak pedig le voltak omolva.
Felültem az egyik ablakba - pontosabban a helyére - és kifelé bámultam a messzeségbe.

- Kérsz? - tartott felém Patrick egy nyitott dobozú cigit.
- Ja. - nyújtottam a kezem, majd kihúztam egy szálat a sok közül. A zsebemből előszedtem a gyújtót és rágyújtottam.
- Psszt. - csitított el Patrick, mikor olyan hangot hallott, mintha futna felénk valaki.
- Ezt nézzétek! - jelent meg Kelly az ajtóban, egy újsággal a kezében. Gyorsan leugrottam az ablakpárkányról és kikaptam kezei közül a kiadványt.
- Mi van vele? - kérdeztem felnézve az újságból, mert semmi érdekeset nem találtam rajta.
- 13. oldal.
Sebesen odalapoztam és elolvastam a nagy betűvel felírt címet.

Újabb holttest az Exeter St-nél! A gyilkos újra mészárolni akar?

- Ez egy nagy baromság.. Hogy lehet az, hogy mi már évek óta itt tanyázunk és egyszer sem bukkantunk rá semmilyen holttestre? - kérdeztem szemeimet forgatva, majd a kezemet leengedtem magam mellé.

- Ez nem vicc Becca! - tépte ki a folyóiratot a tenyeremből Patrick és hevesen olvasni kezdte a sorokat.

- "Újra feltámadt a helyi gyilkos az Exeter St. közelében. Az áldozat ezúttal egy fiatal, 17 év körüli, David Clark nevű fiú volt." - olvasott fel Patrick egy sort az újságcikkből.

- Tudjátok ki volt ő, nem? - kérdezte Kelly a falnak dőlve.

- Én nem.. - mondtam.

- Nem meséltél neki róla? - nézett Kelly Patrickra döbbenten.

- Nem.. - emelte fel a fejét az újságból, majd felém fordult. - David is régen közénk tartozott, azonban elköltöztek. Számomra az a furcsa, hogy ő mit keresett itt, amikor Anglia másik felébe költöztek el. Meg miért pont ide jött? Erre a helyre? Miért ezen az utcán ólálkodott?

- Lehet minket keresett. - szólt közbe Kelly.

- Ja, lehet.. Temetés nem tudod, hogy mikor lesz? - kérdezte Patrick Kellyt figyelve.

- Nem.. Beszéljek az anyjával?

- Ja, jó lenne.

- Én is menjek? - kérdeztem, mert kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy ők itt beszélgetnek én meg csak némán állok.

- Ha szeretnél.. - vette félvállról Patrick a dolgot.

- Mivel fontos nektek, elmegyek.

   Eltapostam az elszívott cigicsikket, majd ránéztem a telefonom kijelzőjére. Az időt látva iparkodni kezdtünk, mert nem akartuk az évet rögtön bármilyen figyelmeztetéssel kezdeni.

  Útközben Patrick és Kelly még Davidről meséltek nekem. Amit most már én sem nagyon értek, hogy mit keresett itt? Mi lehetett neki annyira fontos, hogy Anglia másik végéből eljöjjön ide?

Ezek a kérdések valószínűleg a számunkra már megválaszolatlanok maradnak, hiába is gyötör minket a kíváncsiság.

   Hárman lépkedtünk végig a néma folyosón a saját termünkig. Félúton elköszöntünk Kellytől, de később már hallottuk is a tanár kiabálását vele.

- Készülj fel. - szóltam halkan Patricknak, majd lenyomtam a mi termünk ajtajának a kilincsét.

- Lám lám.. Csak nem visszataláltatok a terembe? - tette csípőre a kezét a tanár, mi pedig lazán a helyünkre sétáltunk.

- Ez nem ér! Ők miért lóghatnak állandóan? És semmit nem tetszik nekik beírni a naplóba? - háborodott fel az egyik srác az osztályból.

- Fogd már be! - nézett ijesztően a fiúra Patrick. -  Én nem találtam a tolltartómat.. - jelentette ki, mire az egész osztály felröhögött.

- Nekem pedig nagyon görcsölt a hasam. Nem tudtam egyszerűen felállni. - mondtam vigyorogva, mire az osztály még hangosabban nevetni kezdett.

- Most úgy őszintén! Ki hiszi ezt el nekik? - nézett körbe a tanár az osztályon.

Az osztályban minden egyes tanuló felnyújtotta a kezét. A félelem nagyobb volt bennük, mint bármi más.

- Ugyan már.. - kezdte el kinyitni a naplót, mi pedig összenéztünk Patrickkal. Ő biccentett egyet, így tudtam mi következik.

- Mivel tudja bizonyítani, hogy nem így történt? - húztam gúnyos mosolyra a számat és erősen a tanár szemébe néztem.
A tanár hosszasan gondolkozni kezdett, de mikor rádöbbent, hogy erre már semmit nem tud válaszolni, csak mérgesen összecsapta a naplót, majd mind a kettőnk padjára dühösen ledobott egy órarendet.

- Ez hanyadik óra? - kérdeztem meg az előttem ülőt, az pedig halkan motyogni kezdett valamit.

- Hangosabban nem megy?! - förmedtem rá, mire ő összerezzent és már hangosabban válaszolt a kérdésemre.

- Harmadik. - mondta remegve.

- Kösz.

- Becca! - szólt rám a tanár. - Ha már az órákra nem jössz be, akkor annyit megtennél, hogy nem beszélgetsz? 

- Persze.. - mondtam ironikusan.

  Egy óra elteltével már szabadon mászkálgathattunk a folyosón, mert már az utolsó órának is vége volt. A diákok komoran beszélgettek, vagy volt olyan aki már ilyen forever alone stílusban hazaindult.

Én is hazafelé vettem az irányt, azonban még megálltam a nővérem tanterme előtt. Benéztem a termükbe és tekintetemmel Amandát kerestem, majd mikor megtaláltam odaszóltam neki.

- Jössz? - kiáltottam, mire mindenki felém fordította a fejét.

- Ja. - kapta fel a táskáját az asztaláról és elköszönt azoktól akikkel beszélgetett.