Hirtelen elhúzódtam tőle, tudtam, hogy ezt nem lett volna szabad megtenni. Akármennyire is bunkó lett velem Rick, nekem ő a mindenem, én őt szeretem.
A szobámat síri csend töltötte ki. Hirtelen felpattantam az ágyról, és az ablakhoz mentem. Nem mintha lett volna valami érdekes odakint, de még mindig jobb, mint ezek után Zane szemébe nézni. Pár perc után, mikor még láttam a szemem sarkából, hogy az ágyamon tétlenül ül, megkértem rá, hogy távozzon.
- Sajnálom. - fordult vissza az ajtóból.
- Hogyne. - vágtam rá. Mikor hallottam, hogy az ajtó becsukódik, idegesen mászkálni kezdtem a szobámban. Ereimben csak úgy lüktetett a méreg, szívem már nem bírta el ezt a sok terhet. Azt hittem, hogy ott rögtön összeesek ettől a sok gondtól, ami körbevesz.
A közelünkben tartózkodó sorozatgyilkossal semmire sem haladtunk az elmúlt pár napban. Már az alapból nagy feladat, hogy rábukkanjunk valami nyomra, erre csak úgy jönnek és leütnek. Rick ezt magasról leszarja, ami talán nagyobb fájdalom nekem, mint amikor Chad ütött meg. Rick-et Zane helyettesíti, már a szó szoros értelmében. Lehetne még ennél rosszabb?
Egy órával később választ kaptam a kérdésemre. Amanda mihelyst hazaért az iskolából, rögtön beszáguldozott a szobámba, hogy megnézze mi van velem. Ennek eleinte örültem, hiszen létezik még ember, aki nem szar le engem magasról. Aztán a helyzet egyre feszültebbé és feszültebbé vált.
- Mondtam már, hogy Chad volt az! Chad! Érted?! Chad!! - kiabáltam vele. Közben már a hajamat tépve görnyedtem le az ágyamra.
- Nyugodj már meg ember! - förmedt rám.
- Nyugodjak meg? Most ezt te komolyan mondtad?! Azt sem tudod, hogy milyen életem van, de azt kéred, hogy nyugodjak meg?!
- Jahj, mintha annyi problémád lenne az életben.. - nézett le rám szánakozva. Úgy éreztem az volt az a pillanat, amikor a pohár betelt, a cérna pedig elszakadt nálam. Hangos, idegbeteges ordibálásomtól zengett perceken belül a ház, vagy talán még az utcánk is.
- Lószart sem haladunk a gyilkossal, Rick magasról tesz rám, Zane jön és megcsókol, és még hallgassam mindenki nyivákolását, hogy nem tudják mi történt, és hogy ki tette?! Amikor már 66x elmondtam, hogy leütöttek, elájultam, és Chad volt! Emlékezetkiesésem nincs, sőt hülye sem vagyok! Basszus, fogjátok már fel! - Amanda tágra nyílt szemekkel bámult rám, majd megrázva a fejét, gúnyos mosoly ült ki az arcára.
- Csodálkozol, ha Rick már szarik rád? Rebecca, egy hisztis picsa lett belőled! Akaratos vagy, mindig addig nyávogsz, amíg valami a tiéd nem lesz. Emlékezz csak vissza! Mindenki próbált lebeszélni a nyomozósdiról, de te a naiv, ostoba, hülye fejeddel csinálni akartad. Csak miattad megbeszéltük, ismétlem CSAK MIATTAD, hogy akkor belevágunk akár még 100 méteres hóban is. És ha még ez nem lenne elég, te mindig szerzel magadnak valami plusz balhét, mert természetesen neked sosem elég az, ami van, és valami bajod származik belőle. Látod? Megint bajod esett, és már mindenki szarik rád, mert elegünk van abból, hogy nem tudsz magadra vigyázni! Idáig jutottál.. - mondta hidegvérrel, majd köpött egyet a szőnyegemre. Éppen elindult volna, de én még szóltam hozzá pár szót.
- Köszönöm. Komolyan mondom, ezt egy életre megjegyeztem. Micsoda szerető család és barátok. - mondtam halkan, majd felkaptam a kabátomat az ágyamról, és elmentem. Elmentem attól a háztól, amit most annyira de utálok.
Ez nem egy szokásos apró vita volt, mint ami a testvérek között szokott lenni. Annyira fájt a fejem, hogy gondolkozni nem is tudtam, csak a lelkemben éreztem valamit. Valami fájdalmat, amiről azt sem tudtam, hogy létezik, hiszen ennyire még sosem bántottak meg. A gyötrelmes, kínos szavak örökre belevésődtek a szívembe, főleg az, ahogyan ezeket nekem előadták. Egyszerűen és lazán. Mintha nem fogná fel, hogy mit beszél a húgának, mintha nem tudná, hogy ezeknek mekkora súlya van.
Csípős hideg volt odakinn, egy lélek sem mászkált az utcákon. Mivel sietősen távoztam a lakásunkból, csak egy kabát volt rajtam semmi más. Se egy sál, se egy sapka, vagy egy kesztyű.. Csak a vékony farmerom, egy rövid póló, illetve a bélelt télikabátom. Teljesen szétfagytam, nem tudtam, hogy hova megyek, csak egyenesen előre lépdeltem. A hó néhol már olvadozott, így sárgásbarnás latyakot hagyott maga után, amit én nem valami nagy szeretettel kerülgettem ki.
Már egy órája meneteltem a vékony sportcipőmben, mikor elértem egy kávézóhoz. A presszót most ősszel építették, életemben nem voltam még ott, hát itt az ideje. Belépve az üvegajtón, rögtön leültem egy asztalhoz és dideregve, dörzsölgetve a kezemet próbáltam felmelegedni.
- Hozhatok valamit? - jött oda hozzám a pincér nő.
- Nem, köszönöm. Ha nem lenne baj, akkor csak pár percre lennék itt felmelegedni. - mondtam reszketve. A lány sajnálkozó tekintettel méregetett engem, majd hosszas bámészkodás után megszólalt.
- Hozok neked egy forrócsokit. A ház ajándéka. - mosolygott rám, mire én hálásan lehunytam a szememet.
Mikor megérkezett a forrócsoki, megköszöntem a nőnek ezt a kis apróságot, ami tulajdonképpen nekem most hatalmas segítség volt, és lassan elkortyolgattam. Mikor végeztem, az ajtóban ácsorogva megköszöntem még egyszer, és elindultam. Első gondolatom azt lett, hogy most hogyan tovább, és merre. Aztán ráhagytam mindent a Sorsra, és arra igyekeztem tovább, ahol a tekintetem legelőször megakadt. Nem akartam túl messzire menni a házunktól, nem akartam most ismeretlen helyeket felfedezni, főleg nem ilyen jégdermesztő hidegben.
Egy idő után észrevettem, hogy csak körbe körbe megyek szinte a házunk körül, így leültem egy árokba. Nem érdekelt, hogy hideg van, nem érdekelt, hogy felfázok, egyszerűen csak egyedül akartam lenni. Egyes egyedül. És ez a terv szinte csak az utcán volt megvalósítható. Rendezni akartam a gondolataimat, rendezni akartam a kapcsolataimat, megbeszélni mindent Rick-kel, bocsánatot kérni Zane-től, és bár elhatároztam, hogy mindent megjavítok, a nővéremmel való veszekedés után őt látni sem akarom.
Nagy zűr volt a fejemben, az agyamban. Magamban már torkom szakadtából ordítottam, hogy valaki segítsen rajtam, hogy valaki mentsen ki ebből a helyzetből. A lila ujjaimmal durván belevéstem a hóba egy csomó 'help me!' feliratot, majd mikor erre is ráuntam már, belefeküdtem a hóba. Éreztem, ahogyan eljegesedett, kipirult arcomon végigfolynak a könnyeim. Az össz, amit akkor tenni tudtam, csak a gyötrelmes sóhajtozás volt. Egyszerűen nem fért a fejembe az, hogy ennyien megutálnak. Hogy ennyien tesznek rám, hogy ennyi embert nem érdekli az, ha valami tragédia történik velem, ami testileg káros lehet.
Felfelé bámultam, hagytam, hogy elnyeljen a szürke égbolt. Egy idő után az embernek elfogy a türelme. Úgy érzi, hogy kész, nem bírja tovább és feladja. Amikor már nincs ereje gondolkodni sem, hogy hogyan hozzon helyre mindent az életében, a rossz dolgokat hogyan fordítsa jóra. Nálam most következett be ez a pillanat. Bármilyen furcsa is, ebben az egészben én éreztem magamat hibásnak, én senkit nem szidtam. De akkor már semmire sem akartam gondolni. Csak annyira vágytam, hogy hazamenjek, ledőljek az ágyamra, és pár hónapig fel se keljek. Meg akartam futamodni a gondok elől, elzárkózni a Világ elől. És óriás nagy kár, hogy már ahhoz sem volt erőm, hogy haza slattyogjak.
- Asszonyom! Jól van? - állt meg mellettem egy autó, aminek ablakából egy férfi nézett rám. Oldalra fordítottam a fejem, majd kábán válaszoltam neki.
- Igen, persze! - A férfi összeráncolt szemöldökkel bámult le rám. Valószínűleg egy őrült emo feeling-es tinédzsernek ismert meg, aki fura módra a hóban fekszik vékonya felöltözve.
- Biztosan jól van? Hívok mentőt. - szállt ki a kocsiból, majd megállt fölöttem.
- Jól vagyok, csak egyedül akarok lenni!
- Halálra fog itt kint fagyni, nem hagyom magára! - mormogta mély hangján, majd lehajolva hozzám, felvett az ölébe. A tőlem sokkal idősebb férfi óvatosan berakott a hátsó ülésre, és mielőtt bármit is kérdezett volna tőlem, én már réges-régen a visszatérő álmomat álmodtam.
2014. április 27., vasárnap
2014. április 12., szombat
18. fejezet
Erőtlenül megpróbáltam kinyitni a szememet, akárcsak résnyire is. Még mindig a folyosón terültem szét, körülöttem pedig homályos alakok álltak. Nem tudtam megkülönböztetni senkit, egyedül Zane-t ismertem fel, aki óvatosan leült mellém, és megpróbálta megtámasztani a fejemet. Közben motyogott még nekem valamit, de hogy mit, azt már nem értettem.
Legyengült voltam, és fáradt. Legszívesebben végigaludtam volna az egész napot, úgy ahogy voltam, a folyosón. A fejem iszonyatosan fájt, úgy éreztem, mintha az agyam helyett egy növekedő golyó lenne bent, ami másodperceken belül képes lenne szétrobbanni.
- Becca! - csengett a fülemben a már sokadszorra elhangzott név. - Hallasz engem Becca? - mosódott előttem össze Zane arca. Mindent hallottam. Minden egyes neszt hallottam, csak nem tudtam semmilyen jelet adni, hogy igen, magamnál vagyok, és hallok.
- Valaki hozzon már egy pohár vizet, meg szóljon egy tanárnak! - hallottam meg egy másik ismerős hangot. Zane mögött Kelly ácsorgott tehetetlenül, és adta ki a parancsokat hisztis hangon. Úgy gondoltam, hogy összeszedem minden erőmet, és valami jelet próbálok mutatni. Nem volt kedvem egyik tanárhoz sem, akik engem hibáztatnak a történtekért. Hiszen ebben az iskolában, mindig engem találnak meg, mint bűntettest.
Zane már fel is pattant volna, hogy elinduljon egy kis vízért, és egy tanárért. Mikor ezt megláttam, kimerülten szólaltam meg.
- Ne.
Minden hiába volt. Annyira halkan hebegtem, hogy senki nem hallotta meg, így Zane továbbcsinálta azt, amihez hozzá kezdett, Kelly pedig letérdelt mellém felváltva Zane helyét.
- Ne. - próbálkoztam újra, most már sikeresen.
- Mi ne? - kérdezte Kelly.
- Nem... Nem kell...tanár. - mondtam szakadozva.
- Látszik, hogy nem vagy eszednél. - mosolygott rám. Végignézett a folyosón, majd az órájára pillantott, és idegesen várta, hogy mikor jön vissza.
- Itt a víz. - érkezett meg Zane, majd letérdelt ő is. Lerakta a poharat a földre, és először segített nekem felülni.
- Te vérzel! - kapott a szájához Kelly ijedten, én viszont semmit nem éreztem.
- Még mázli, hogy az a srác észrevette őt. - mondta Zane, közben lekapta magáról a sima szürke színű pólóját. Elkezdte szétszakítani az anyagot, majd óvatosan a fejemen lévő, vérző sebre helyezte. - Ki tudja mi lett volna vele. - folytatta.
De várjunk csak.. Ez vajon ki a szarról beszél? Milyen srác? Nem is volt itt senki! Egyedül én, és az a szemétláda. Én ütöttem ököllel az ajtót, vagy rosszul emlékszek? Vagy talán, az a mocsok kitalált egy egyszerű sztorit, amit ezek simán bevettek? Igen, valószínűleg ez a változat lesz. Azonban erre még csak rá sem mertem kérdezni ilyen állapotban. Hagytam egy kis időt, hogy jobban magamhoz térjek, és hogy erőt gyűjtsek. Utána megbeszélhetjük ezt az egészet.
- A tanárt nem hívtad? - kérdezte furcsán Kelly. Mielőtt Zane válaszolhatott volna, egy tanár már be is fordult a folyosóra, és felénk tipegett a magassarkú cipőjében. Nyugtalanító volt a kopogás, de mikor megláttam teljesen az arcát, akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Elsa tanárnő riadt tekintettel sietett felénk, majd hajolt le hozzám.
- Mi történt? - kezdte a legelején, majd pár perccel később kiegyenesedve Kellyhez fordult.
- Nem tudjuk. Egy fiú itt találta meg eszméletlenül. De majd jobb lesz, ha Beccától kérdezzük meg.
- Ki volt az a srác?
- Nem tudjuk a nevét. Feketébe volt öltözve, és ki volt pirulva rendesen. Még a haja is fekete volt..
- Chadnek hívják. - mondtam már egy kicsit erőteljesebben.
- Én is rá gondoltam. - csatlakozott a tanárnő is.
- Semmi nem úgy történt... Ahogy ő azt előadta. - mondtam, és a pohár vízhez kaptam. Ittam belőle pár kortyot, és tovább hallgattam a többiek beszélgetését.
- Vigyük haza. - emelt fel Zane.
- Hé héé, kisfiam! Póló sincs rajtad, minusz 11 fokban hogy akarod te haza vinni? - vetett ellent Elsa.
- Hol van Rick? - néztem rájuk felváltva. Zane nyelt egy nagyot, és közölte, hogy Zane lelépett azzal az utolsó mondatával, hogy unja már, hogy veled mindig történik valami.
- Hogy mi van?! - ment fel bennem a pumpa.
- Nyugodj meg, Rebecca! Ne izgasd most fel magad. - simította meg a hajamat Elsa. Engedelmeskedtem neki, és csak annyit szóltam Zane-nek, hogy hívja fel Rick-et és mondja azt neki, hogy haza kell vinni.
Zane nem tökölt, rögtön kihúzta a nadrágja zsebéből a mobilját, és megkereste Rick számát. Kicsit arrébb állt, így nem hallottuk, hogy mit is beszélnek. Csak az arcáról tudtam olvasni, de néha még ezt sem, mert elfordult.
Kicsit később vissza is jött hozzánk.
- Azt mondta, hogy nem jön. - mondta lazán.
- Hát ezt nem hiszem el! Ha annyira unja, hogy történik velem valami, miért nem vigyáz rám? A barátnője vagyok hahóó!! Elvileg fontos vagyok neki! Haza kéne vinni, ilyenkor miért nincs itt? - beszéltem szerintem magamhoz, mert a többieket ahogy láttam, most ezzel nem nagyon foglalkoztak.
- Majd később megbeszélitek oké? De most hazaviszem. - tekintett először rám, majd a tanárra Zane.
Aztán hirtelen felkapott az ölébe, így teljesen közel kerültünk egymáshoz. Ujjaimat a nyaka mögött összekulcsoltam, és erősen kapaszkodtam, hogy le ne essek. Kicsit gyorsabban vert a szívem a kelleténél a közelség miatt. Később fejemet a vállára hajtottam, és a fülébe súgtam, hogy köszönök mindent. Egy nyakra puszival adta meg a választ, hogy ez csak természetes, és hogy rá mindig számíthatok.
- Menjetek a tanáriba, adok neked egy pulcsit! - utasította Zane-t a tanáriszobához.
- Női? - kuncogott a srác, ki karjaiban cipelt engem.
- Díjazom a humorod. - vágta rá gúnyosan Elsa.
Nem tudom, hogy hány perc, vagy esetleg hány óra múlva, de én az ágyamon feküdve ébredeztem, Zane pedig az ablaknál állva bambult kifelé. A pihentető alvás után, már sokkal jobban éreztem magam, azonban a fejem még enyhén mindig lüktetett.
- Mennyi az idő? - zavartam meg ásítva. Egy gyors pillantást vetett az asztalomon lévő ébresztőórára.
- 15:34.
- Jézusom. És mikor aludtam el?
- Majd pont azt fogom nézni, mikor a hidegben téged viszlek a karomban. - röhögött fel zavartan.
- Jó na, bocsi.
- Egyébként Kelly is itt volt. Várta, hogy mikor ébredsz fel, de megunta.
- Ja, valahogy gondoltam, hogy mindenki megun. - mondtam sértetten.
- Ahj, nem úgy értettem. - ült le az ágyam szélére és megsimította a kézfejem.
- Hanem hogy? - húztam ki a kezem ingerülten. - Minek vagyok egyáltalán, ha engem mindenki csak megun?
- Ne akarj mindenkinek megfelelni Becca!
- Milyen mindenkinek?! A barátaim vagytok, mi az, hogy mindenkinek?! Jahj, bocs hogy megtámadtak, bocs, hogy leütöttek, bocs, hogy elájultam! Bocs, hogy egyáltalán létezek!! - keltem ki magamból.
- Mi? Mi az, hogy megtámadtak?
- Ja, mert te is beveszed azt, amit előadott az a köcsög! - förmedtem rá, mire ő hátrahőkölt.
- Na haragudj. - kértem tőle rögtön bocsánatot. Rájöttem, hogy nem pont azt kéne hibáztatni, aki Rick helyett hazahozott. Méghozzá nem is kocsival vagy valami, hanem az ölében minusz fokokban.
Elmosolyodva újra megkérdezte, hogy mi történt.
- Haza akartam menni. A kapunál jártam, mikor meghallottam, ahogy egy lány eléggé durván beszél egy fiúval. Aztán hallottam, hogy egy pofon is elcsattant. Közelebb akartam menni hozzájuk, hogy halljam min megy a vita. De a hó csak úgy ropogott a lábam alatt, és ezt ők is meghallották. A csaj utasította az egyik fiút, hogy kapjon el. Befutottam a suliba, és a folyosó végén megütött, amitől elestem. A lábamat összefogta, és húzni kezdett a földön. Jézusom, úgy éreztem magam, mint akit éppen kivégezni készülnek. - borzongtam meg. - Aztán... - folytattam tovább. - Amikor a termünk előtt jártunk, minden erőmet összeszedtem, és kihúztam a lábamat és dörömbölni kezdtem az ajtón. Még egy ütést kaptam, és minden elsötétült.
- Ezt nem hiszem el... - sütötte le a szemét. - Az a mocsok tudod mit mondott nekünk? - kérdezte, de mikor látta, hogy kíváncsian várom a választ, mesélni kezdte az ő sztoriját. - Mindenki hallotta, hogy valaki durván dörömböl az ajtón. A tanár nem akarta kinyitni, csak annyit mondott, hogy biztos valami diákcsíny. De az osztályból egy srác, csak azért is megnézte mi az. És akkor az a Chad.. Bepánikolva ordítani kezdett, hogy eszméletlenül talált egy lányt a folyosón. Minden egyes gyerek és persze a tanár is felugrott a helyéről, és az ajtóba tömörülve akartuk megnézni ki az. Valaki felkiáltott, hogy ez Becca, amit mi Rick-kel meghallottunk. Utat törve magunknak az emberek között, a saját szemünkkel akartuk látni, hogy tényleg te vagy-e az. És te is voltál. Itt mondta mérgesen Rick, hogy veled mindig történik valami, és utána lelépett. A szünetet eszméletlenül töltötted, és innentől meg már tudod magadtól is.
- Milyen szép gesztus Patrick-től. - csóváltam a fejemet csalódottan. - És akkor még anno én éreztem bűntudatot a szemét miatt! Amikor kórházban volt mindig mentem hozzá, és amíg magához nem tért, végig az ágya mellett ültem! Engem megtámadnak, erre ő letudja annyival, hogy rohadtul unja már ezt az egészet! Tegyen érte baszki! Mindannyian veszélyben vagyunk, nem fogja fel?! - ordítottam.
Másodpercekkel később Zane az ajkait az enyémre tapasztotta, és egy hosszú csókkal próbált megnyugtatni. Hupsz... Lehet, hogy egy kicsit túl sokat beszélek.
Legyengült voltam, és fáradt. Legszívesebben végigaludtam volna az egész napot, úgy ahogy voltam, a folyosón. A fejem iszonyatosan fájt, úgy éreztem, mintha az agyam helyett egy növekedő golyó lenne bent, ami másodperceken belül képes lenne szétrobbanni.
- Becca! - csengett a fülemben a már sokadszorra elhangzott név. - Hallasz engem Becca? - mosódott előttem össze Zane arca. Mindent hallottam. Minden egyes neszt hallottam, csak nem tudtam semmilyen jelet adni, hogy igen, magamnál vagyok, és hallok.
- Valaki hozzon már egy pohár vizet, meg szóljon egy tanárnak! - hallottam meg egy másik ismerős hangot. Zane mögött Kelly ácsorgott tehetetlenül, és adta ki a parancsokat hisztis hangon. Úgy gondoltam, hogy összeszedem minden erőmet, és valami jelet próbálok mutatni. Nem volt kedvem egyik tanárhoz sem, akik engem hibáztatnak a történtekért. Hiszen ebben az iskolában, mindig engem találnak meg, mint bűntettest.
Zane már fel is pattant volna, hogy elinduljon egy kis vízért, és egy tanárért. Mikor ezt megláttam, kimerülten szólaltam meg.
- Ne.
Minden hiába volt. Annyira halkan hebegtem, hogy senki nem hallotta meg, így Zane továbbcsinálta azt, amihez hozzá kezdett, Kelly pedig letérdelt mellém felváltva Zane helyét.
- Ne. - próbálkoztam újra, most már sikeresen.
- Mi ne? - kérdezte Kelly.
- Nem... Nem kell...tanár. - mondtam szakadozva.
- Látszik, hogy nem vagy eszednél. - mosolygott rám. Végignézett a folyosón, majd az órájára pillantott, és idegesen várta, hogy mikor jön vissza.
- Itt a víz. - érkezett meg Zane, majd letérdelt ő is. Lerakta a poharat a földre, és először segített nekem felülni.
- Te vérzel! - kapott a szájához Kelly ijedten, én viszont semmit nem éreztem.
- Még mázli, hogy az a srác észrevette őt. - mondta Zane, közben lekapta magáról a sima szürke színű pólóját. Elkezdte szétszakítani az anyagot, majd óvatosan a fejemen lévő, vérző sebre helyezte. - Ki tudja mi lett volna vele. - folytatta.
De várjunk csak.. Ez vajon ki a szarról beszél? Milyen srác? Nem is volt itt senki! Egyedül én, és az a szemétláda. Én ütöttem ököllel az ajtót, vagy rosszul emlékszek? Vagy talán, az a mocsok kitalált egy egyszerű sztorit, amit ezek simán bevettek? Igen, valószínűleg ez a változat lesz. Azonban erre még csak rá sem mertem kérdezni ilyen állapotban. Hagytam egy kis időt, hogy jobban magamhoz térjek, és hogy erőt gyűjtsek. Utána megbeszélhetjük ezt az egészet.
- A tanárt nem hívtad? - kérdezte furcsán Kelly. Mielőtt Zane válaszolhatott volna, egy tanár már be is fordult a folyosóra, és felénk tipegett a magassarkú cipőjében. Nyugtalanító volt a kopogás, de mikor megláttam teljesen az arcát, akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Elsa tanárnő riadt tekintettel sietett felénk, majd hajolt le hozzám.
- Mi történt? - kezdte a legelején, majd pár perccel később kiegyenesedve Kellyhez fordult.
- Nem tudjuk. Egy fiú itt találta meg eszméletlenül. De majd jobb lesz, ha Beccától kérdezzük meg.
- Ki volt az a srác?
- Nem tudjuk a nevét. Feketébe volt öltözve, és ki volt pirulva rendesen. Még a haja is fekete volt..
- Chadnek hívják. - mondtam már egy kicsit erőteljesebben.
- Én is rá gondoltam. - csatlakozott a tanárnő is.
- Semmi nem úgy történt... Ahogy ő azt előadta. - mondtam, és a pohár vízhez kaptam. Ittam belőle pár kortyot, és tovább hallgattam a többiek beszélgetését.
- Vigyük haza. - emelt fel Zane.
- Hé héé, kisfiam! Póló sincs rajtad, minusz 11 fokban hogy akarod te haza vinni? - vetett ellent Elsa.
- Hol van Rick? - néztem rájuk felváltva. Zane nyelt egy nagyot, és közölte, hogy Zane lelépett azzal az utolsó mondatával, hogy unja már, hogy veled mindig történik valami.
- Hogy mi van?! - ment fel bennem a pumpa.
- Nyugodj meg, Rebecca! Ne izgasd most fel magad. - simította meg a hajamat Elsa. Engedelmeskedtem neki, és csak annyit szóltam Zane-nek, hogy hívja fel Rick-et és mondja azt neki, hogy haza kell vinni.
Zane nem tökölt, rögtön kihúzta a nadrágja zsebéből a mobilját, és megkereste Rick számát. Kicsit arrébb állt, így nem hallottuk, hogy mit is beszélnek. Csak az arcáról tudtam olvasni, de néha még ezt sem, mert elfordult.
Kicsit később vissza is jött hozzánk.
- Azt mondta, hogy nem jön. - mondta lazán.
- Hát ezt nem hiszem el! Ha annyira unja, hogy történik velem valami, miért nem vigyáz rám? A barátnője vagyok hahóó!! Elvileg fontos vagyok neki! Haza kéne vinni, ilyenkor miért nincs itt? - beszéltem szerintem magamhoz, mert a többieket ahogy láttam, most ezzel nem nagyon foglalkoztak.
- Majd később megbeszélitek oké? De most hazaviszem. - tekintett először rám, majd a tanárra Zane.
Aztán hirtelen felkapott az ölébe, így teljesen közel kerültünk egymáshoz. Ujjaimat a nyaka mögött összekulcsoltam, és erősen kapaszkodtam, hogy le ne essek. Kicsit gyorsabban vert a szívem a kelleténél a közelség miatt. Később fejemet a vállára hajtottam, és a fülébe súgtam, hogy köszönök mindent. Egy nyakra puszival adta meg a választ, hogy ez csak természetes, és hogy rá mindig számíthatok.
- Menjetek a tanáriba, adok neked egy pulcsit! - utasította Zane-t a tanáriszobához.
- Női? - kuncogott a srác, ki karjaiban cipelt engem.
- Díjazom a humorod. - vágta rá gúnyosan Elsa.
Nem tudom, hogy hány perc, vagy esetleg hány óra múlva, de én az ágyamon feküdve ébredeztem, Zane pedig az ablaknál állva bambult kifelé. A pihentető alvás után, már sokkal jobban éreztem magam, azonban a fejem még enyhén mindig lüktetett.
- Mennyi az idő? - zavartam meg ásítva. Egy gyors pillantást vetett az asztalomon lévő ébresztőórára.
- 15:34.
- Jézusom. És mikor aludtam el?
- Majd pont azt fogom nézni, mikor a hidegben téged viszlek a karomban. - röhögött fel zavartan.
- Jó na, bocsi.
- Egyébként Kelly is itt volt. Várta, hogy mikor ébredsz fel, de megunta.
- Ja, valahogy gondoltam, hogy mindenki megun. - mondtam sértetten.
- Ahj, nem úgy értettem. - ült le az ágyam szélére és megsimította a kézfejem.
- Hanem hogy? - húztam ki a kezem ingerülten. - Minek vagyok egyáltalán, ha engem mindenki csak megun?
- Ne akarj mindenkinek megfelelni Becca!
- Milyen mindenkinek?! A barátaim vagytok, mi az, hogy mindenkinek?! Jahj, bocs hogy megtámadtak, bocs, hogy leütöttek, bocs, hogy elájultam! Bocs, hogy egyáltalán létezek!! - keltem ki magamból.
- Mi? Mi az, hogy megtámadtak?
- Ja, mert te is beveszed azt, amit előadott az a köcsög! - förmedtem rá, mire ő hátrahőkölt.
- Na haragudj. - kértem tőle rögtön bocsánatot. Rájöttem, hogy nem pont azt kéne hibáztatni, aki Rick helyett hazahozott. Méghozzá nem is kocsival vagy valami, hanem az ölében minusz fokokban.
Elmosolyodva újra megkérdezte, hogy mi történt.
- Haza akartam menni. A kapunál jártam, mikor meghallottam, ahogy egy lány eléggé durván beszél egy fiúval. Aztán hallottam, hogy egy pofon is elcsattant. Közelebb akartam menni hozzájuk, hogy halljam min megy a vita. De a hó csak úgy ropogott a lábam alatt, és ezt ők is meghallották. A csaj utasította az egyik fiút, hogy kapjon el. Befutottam a suliba, és a folyosó végén megütött, amitől elestem. A lábamat összefogta, és húzni kezdett a földön. Jézusom, úgy éreztem magam, mint akit éppen kivégezni készülnek. - borzongtam meg. - Aztán... - folytattam tovább. - Amikor a termünk előtt jártunk, minden erőmet összeszedtem, és kihúztam a lábamat és dörömbölni kezdtem az ajtón. Még egy ütést kaptam, és minden elsötétült.
- Ezt nem hiszem el... - sütötte le a szemét. - Az a mocsok tudod mit mondott nekünk? - kérdezte, de mikor látta, hogy kíváncsian várom a választ, mesélni kezdte az ő sztoriját. - Mindenki hallotta, hogy valaki durván dörömböl az ajtón. A tanár nem akarta kinyitni, csak annyit mondott, hogy biztos valami diákcsíny. De az osztályból egy srác, csak azért is megnézte mi az. És akkor az a Chad.. Bepánikolva ordítani kezdett, hogy eszméletlenül talált egy lányt a folyosón. Minden egyes gyerek és persze a tanár is felugrott a helyéről, és az ajtóba tömörülve akartuk megnézni ki az. Valaki felkiáltott, hogy ez Becca, amit mi Rick-kel meghallottunk. Utat törve magunknak az emberek között, a saját szemünkkel akartuk látni, hogy tényleg te vagy-e az. És te is voltál. Itt mondta mérgesen Rick, hogy veled mindig történik valami, és utána lelépett. A szünetet eszméletlenül töltötted, és innentől meg már tudod magadtól is.
- Milyen szép gesztus Patrick-től. - csóváltam a fejemet csalódottan. - És akkor még anno én éreztem bűntudatot a szemét miatt! Amikor kórházban volt mindig mentem hozzá, és amíg magához nem tért, végig az ágya mellett ültem! Engem megtámadnak, erre ő letudja annyival, hogy rohadtul unja már ezt az egészet! Tegyen érte baszki! Mindannyian veszélyben vagyunk, nem fogja fel?! - ordítottam.
Másodpercekkel később Zane az ajkait az enyémre tapasztotta, és egy hosszú csókkal próbált megnyugtatni. Hupsz... Lehet, hogy egy kicsit túl sokat beszélek.
2014. április 5., szombat
17. fejezet
A csengőszó hallatára mindenki felugrott a helyéről, és kiözönlött a folyosóra. Én is pontosan így tettem volna, hogyha az általam legirritálóbb és legidegesítőbb hang meg nem állít a csodás cselekedetemben.
- Rebecca Palmer! - szólított meg Carrie. - Add ide a tájékoztatódat. Írásbeli szaktanárit kapsz, illetve beleírom, hogy mindenképpen beszélni akarok a szüleiddel!
Sóhajtva visszamentem a helyemre. De ez a sóhajtás nem azért volt, mert megbántam volna amit tettem. Csupán csak azért, mert ez a seggfej az időmet húzza.
Ledobtam az ellenőrzőt a tanári asztalra. Carrie rám nézett, és közölte velem, hogy mennyire reménytelen eset vagyok. Befirkantotta nekem azokat a dolgokat, amiket akart, és a kezembe nyomta a kis füzetet.
- Azt hiszi, hogy anyám nézegetni szokta? - emeltem fel a kezemben tartott ellenőrzőt. - Mert akkor nagyon téved. De ne tessék aggódni, majd megmutatom neki.
- Megtisztelnél vele. - kapta fel a naplót az asztalról és elszáguldozott.
Követve őt, kiléptem a folyosóra. A többiek megvártak, hogy együtt lemehessünk a szünetre. Én elől mentem Rickel, Amanda, Daniel és Kelly pedig mögöttünk lemaradva.
Hátulról valaki megragadta a karomat, és durván visszarántott Ricktől.
- Beszélnünk kell! - nézett rám szigorúan Amanda. Rick értetlenül fordult hátra, de én csak intettem a fejemmel, hogy menjenek nyugodtan, majd mi utánuk megyünk.
- Szerinted így hogy tudunk nyomozni? Ez baromság Becca!
- Nem értelek. Eddig benne voltál, most mitől változott meg a véleményed?!
- Kint 13 centis hó takar mindent! Szerinted így találni fogunk bármit is?! - emelte fel a hangját, mire én elcsitítottam.
- Halkabban már, te szerencsétlen. Ez a folyosó tele van tinikkel. - sziszegtem a fogaim között.
- Bocs. - nézett körül. - De nem érted, hogy miről beszélek? Hiába mennénk oda, semmit nem találnánk. Szerinted majd hólapáttal fogok menni meg seprűvel?
- Ja, a hátadon biztos jól nézne ki. Pont hozzád illik. - húztam gúnyos mosolyra a számat. Tudta, hogy nem sértésnek szánom, így unottan a plafonra nézett, és hagyta hogy kiéljem magam. Azonban egyre gyorsabban siettetett, hogy bökjem már ki azt, amit akarok.
- Amanda. Ha most nem, akkor máskor sem. Tavasszal már nem lesz ott semmi, elhiszed? - váltottam át komoly viselkedésbe.
- Akkor ez a hajó elúszott...
- Te nem vagy eszednél! Akkor megvárjuk míg jön egy másik? Jó, akkor legyen úgy. De remélem, hogy közülünk, te leszel a következő! - vágtam a fejéhez. Amint kicsúszott a számon, meg is bántam. Amanda először döbbenten bámult rám, majd egyszerűen megcsóválta a fejét, és kikerült. Egy ideig még magam előtt bámultam a nagy tömeget a folyosón.
- Ezt nem hiszem el... - gondoltam magamban, és leültem a hideg kőre. Neki dőltem a szekrénysornak, és gondolkozni kezdtem.
A gondolkodáshoz sem volt jelenleg semmi kedvem, így már csak össze-vissza nézelődtem az emberek között. Később már azt is meguntam, hogy levegőt veszek és hogy itt tartózkodok, így inkább úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Útközben belefutottam Rickbe, aki megkérdezte, hogy mi a gond. Csak legyintve annyit mondtam, hogy semmi és hogy hazamegyek.
- Vigyázz magadra. - súgta oda, és egy puszit nyomott a számra. Mosolyogva elléptem tőle, és lementem a lépcsőn.
Mikor kiértem a rideg téli fagyba, beugrott, hogy Amanda miről is beszélt. Ilyen hidegben, és ekkora hóban tényleg nem lehet semmit sem csinálni, főleg nem nyomokat keresni. Kérdés nincs.. Akkora egy idióta vagyok.
- Beszélj már, te nyomorék! - hallottam meg egy lány durva hangját, mikor a kapunál jártam. Először nem nagyon foglalkoztam vele, viszont később már egy pofon is elcsattant, ha jól hallottam.
- Tényleg nem tudok semmiről! - mondta rémülten egy kisfiú. Nagyon lassan, és óvatosan közeledni kezdtem a hangok felé.
Kikukkantottam a téglafal mögül, és egy szőke lányt láttam, mögötte pedig kettő magas fekete hajú srácot tetőtől talpig feketébe öltözve. A három ember előtt egy vérző orrú alsóbb éves remegett a falhoz taszítva. A gyanús emberek nekem pont háttal álltak, így szabadon tudtam mozogni, hogy jobban megközelítsem őket.
- Ha beszélnél, már rég elmehettél volna. - mondta hideg vérrel a jobb oldali fiú. Még közelebb akartam menni hozzájuk, viszont ez már sikertelen volt. Ahogy a falhoz tapadva kommandóztam tovább, hiába mentem lassan, a hó ropogni kezdett a lábam alatt. Hirtelen megálltam, négy ember pedig felém fordult.
- Chad, kapd el! - utasította a szőke lány. A bal oldali fiú, - akinek már a nevét is tudom - azaz Chad rohanni kezdett felém. Teljesen bepánikolva fordultam meg és futottam előle. Nem haza felé, hanem inkább újra a suliba vettem az irányt, hogy segítséget tudjak kérni. Azonban egy jeges lépcsőn egyáltalán nem olyan könnyű felsietni, mint ahogy az a filmekben szokott lenni. Annyira igyekezni akartam, hogy a lépcső első fokán a lábam lecsúszott, így taknyoltam egy szépet. Hiába volt minusz nem tudom hány fok, én izzadtan néztem vissza Chad-re, hogy hol jár. Mikor tudatosult bennem, hogy itt van a nyomomban, gyorsan iparkodni kezdtem. Kis szerencsétlenkedés után, kihúztam a vasajtót. Az aulát néma csend töltötte be. Egy lélek sem volt már ott, becsengettek.
Utoljára vettem még egy nagy levegőt, és újra rohanni kezdtem. Már nem is néztem hátra, csak a termünk felé rohantam. Mikor befordultam a folyosóra, Chad állt előttem. Fogalmam sem volt, hogy hogyan került oda, biztosan van valami szuper ereje.
- Basszus! - kiáltottam felé ijedtemben.
- Elég volt a fogócskából cica! - mondta nyugodtan, amitől még jobban megrémültem.
- Hagyjál már, nem is hallottam semmit.. Mit érdekel engem a magánügyetek. Csak egy jó tanács: ne a kisebbeket bántsátok. - próbáltam higgadt maradni.
- Kussolj már el, te ribanc! Ez nem magánügy, bárki kitalálhat a zsaruknak! - ordított rám, és egy hatalmas ütést kaptam az arcomra. Mondanom sem kell, hogy a hirtelen ütéstől, és a hatalmas erőtől rögtön a padlóra hanyatlottam.
Felkiáltottam volna, de nem volt erőm. Kapálóztam volna, de nem volt erőm. A lábamnál fogva húzni kezdett a földön. Mikor elhaladtunk a mi termünk előtt, összegyűjtöttem minden erőmet, és megpróbáltam kihúzni a lábaim. Sikerült is, így szapora szívveréssel egy kicsit visszább kúsztam a termünkhöz. Felállni, és benyitni nem tudtam, annyira legyengültem az ütéstől, így csak hangosan és erősen dörömbölni kezdtem az ajtón.
- Valaki segítsen! - kiáltottam úgy, ahogy tőlem telt. Aztán egy újabb erős ütést éreztem a halántékomnál, amitől magas, hangos sípolást hallottam. Nyitva akartam tartani a szememet, de nem tudtam. A sötétség sokkal hívogatóbb és csábítóbb volt, mint szenvedni. Az fénytelen árnyba merültem el.
- Rebecca Palmer! - szólított meg Carrie. - Add ide a tájékoztatódat. Írásbeli szaktanárit kapsz, illetve beleírom, hogy mindenképpen beszélni akarok a szüleiddel!
Sóhajtva visszamentem a helyemre. De ez a sóhajtás nem azért volt, mert megbántam volna amit tettem. Csupán csak azért, mert ez a seggfej az időmet húzza.
Ledobtam az ellenőrzőt a tanári asztalra. Carrie rám nézett, és közölte velem, hogy mennyire reménytelen eset vagyok. Befirkantotta nekem azokat a dolgokat, amiket akart, és a kezembe nyomta a kis füzetet.
- Azt hiszi, hogy anyám nézegetni szokta? - emeltem fel a kezemben tartott ellenőrzőt. - Mert akkor nagyon téved. De ne tessék aggódni, majd megmutatom neki.
- Megtisztelnél vele. - kapta fel a naplót az asztalról és elszáguldozott.
Követve őt, kiléptem a folyosóra. A többiek megvártak, hogy együtt lemehessünk a szünetre. Én elől mentem Rickel, Amanda, Daniel és Kelly pedig mögöttünk lemaradva.
Hátulról valaki megragadta a karomat, és durván visszarántott Ricktől.
- Beszélnünk kell! - nézett rám szigorúan Amanda. Rick értetlenül fordult hátra, de én csak intettem a fejemmel, hogy menjenek nyugodtan, majd mi utánuk megyünk.
- Szerinted így hogy tudunk nyomozni? Ez baromság Becca!
- Nem értelek. Eddig benne voltál, most mitől változott meg a véleményed?!
- Kint 13 centis hó takar mindent! Szerinted így találni fogunk bármit is?! - emelte fel a hangját, mire én elcsitítottam.
- Halkabban már, te szerencsétlen. Ez a folyosó tele van tinikkel. - sziszegtem a fogaim között.
- Bocs. - nézett körül. - De nem érted, hogy miről beszélek? Hiába mennénk oda, semmit nem találnánk. Szerinted majd hólapáttal fogok menni meg seprűvel?
- Ja, a hátadon biztos jól nézne ki. Pont hozzád illik. - húztam gúnyos mosolyra a számat. Tudta, hogy nem sértésnek szánom, így unottan a plafonra nézett, és hagyta hogy kiéljem magam. Azonban egyre gyorsabban siettetett, hogy bökjem már ki azt, amit akarok.
- Amanda. Ha most nem, akkor máskor sem. Tavasszal már nem lesz ott semmi, elhiszed? - váltottam át komoly viselkedésbe.
- Akkor ez a hajó elúszott...
- Te nem vagy eszednél! Akkor megvárjuk míg jön egy másik? Jó, akkor legyen úgy. De remélem, hogy közülünk, te leszel a következő! - vágtam a fejéhez. Amint kicsúszott a számon, meg is bántam. Amanda először döbbenten bámult rám, majd egyszerűen megcsóválta a fejét, és kikerült. Egy ideig még magam előtt bámultam a nagy tömeget a folyosón.
- Ezt nem hiszem el... - gondoltam magamban, és leültem a hideg kőre. Neki dőltem a szekrénysornak, és gondolkozni kezdtem.
A gondolkodáshoz sem volt jelenleg semmi kedvem, így már csak össze-vissza nézelődtem az emberek között. Később már azt is meguntam, hogy levegőt veszek és hogy itt tartózkodok, így inkább úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Útközben belefutottam Rickbe, aki megkérdezte, hogy mi a gond. Csak legyintve annyit mondtam, hogy semmi és hogy hazamegyek.
- Vigyázz magadra. - súgta oda, és egy puszit nyomott a számra. Mosolyogva elléptem tőle, és lementem a lépcsőn.
Mikor kiértem a rideg téli fagyba, beugrott, hogy Amanda miről is beszélt. Ilyen hidegben, és ekkora hóban tényleg nem lehet semmit sem csinálni, főleg nem nyomokat keresni. Kérdés nincs.. Akkora egy idióta vagyok.
- Beszélj már, te nyomorék! - hallottam meg egy lány durva hangját, mikor a kapunál jártam. Először nem nagyon foglalkoztam vele, viszont később már egy pofon is elcsattant, ha jól hallottam.
- Tényleg nem tudok semmiről! - mondta rémülten egy kisfiú. Nagyon lassan, és óvatosan közeledni kezdtem a hangok felé.
Kikukkantottam a téglafal mögül, és egy szőke lányt láttam, mögötte pedig kettő magas fekete hajú srácot tetőtől talpig feketébe öltözve. A három ember előtt egy vérző orrú alsóbb éves remegett a falhoz taszítva. A gyanús emberek nekem pont háttal álltak, így szabadon tudtam mozogni, hogy jobban megközelítsem őket.
- Ha beszélnél, már rég elmehettél volna. - mondta hideg vérrel a jobb oldali fiú. Még közelebb akartam menni hozzájuk, viszont ez már sikertelen volt. Ahogy a falhoz tapadva kommandóztam tovább, hiába mentem lassan, a hó ropogni kezdett a lábam alatt. Hirtelen megálltam, négy ember pedig felém fordult.
- Chad, kapd el! - utasította a szőke lány. A bal oldali fiú, - akinek már a nevét is tudom - azaz Chad rohanni kezdett felém. Teljesen bepánikolva fordultam meg és futottam előle. Nem haza felé, hanem inkább újra a suliba vettem az irányt, hogy segítséget tudjak kérni. Azonban egy jeges lépcsőn egyáltalán nem olyan könnyű felsietni, mint ahogy az a filmekben szokott lenni. Annyira igyekezni akartam, hogy a lépcső első fokán a lábam lecsúszott, így taknyoltam egy szépet. Hiába volt minusz nem tudom hány fok, én izzadtan néztem vissza Chad-re, hogy hol jár. Mikor tudatosult bennem, hogy itt van a nyomomban, gyorsan iparkodni kezdtem. Kis szerencsétlenkedés után, kihúztam a vasajtót. Az aulát néma csend töltötte be. Egy lélek sem volt már ott, becsengettek.
Utoljára vettem még egy nagy levegőt, és újra rohanni kezdtem. Már nem is néztem hátra, csak a termünk felé rohantam. Mikor befordultam a folyosóra, Chad állt előttem. Fogalmam sem volt, hogy hogyan került oda, biztosan van valami szuper ereje.
- Basszus! - kiáltottam felé ijedtemben.
- Elég volt a fogócskából cica! - mondta nyugodtan, amitől még jobban megrémültem.
- Hagyjál már, nem is hallottam semmit.. Mit érdekel engem a magánügyetek. Csak egy jó tanács: ne a kisebbeket bántsátok. - próbáltam higgadt maradni.
- Kussolj már el, te ribanc! Ez nem magánügy, bárki kitalálhat a zsaruknak! - ordított rám, és egy hatalmas ütést kaptam az arcomra. Mondanom sem kell, hogy a hirtelen ütéstől, és a hatalmas erőtől rögtön a padlóra hanyatlottam.
Felkiáltottam volna, de nem volt erőm. Kapálóztam volna, de nem volt erőm. A lábamnál fogva húzni kezdett a földön. Mikor elhaladtunk a mi termünk előtt, összegyűjtöttem minden erőmet, és megpróbáltam kihúzni a lábaim. Sikerült is, így szapora szívveréssel egy kicsit visszább kúsztam a termünkhöz. Felállni, és benyitni nem tudtam, annyira legyengültem az ütéstől, így csak hangosan és erősen dörömbölni kezdtem az ajtón.
- Valaki segítsen! - kiáltottam úgy, ahogy tőlem telt. Aztán egy újabb erős ütést éreztem a halántékomnál, amitől magas, hangos sípolást hallottam. Nyitva akartam tartani a szememet, de nem tudtam. A sötétség sokkal hívogatóbb és csábítóbb volt, mint szenvedni. Az fénytelen árnyba merültem el.
2014. március 30., vasárnap
Nem fejezet!
Sziasztok!
Már biztos észrevettétek, hogy múlthéten sem volt már fejezet. És most sem lesz. Nagyon sajnálom, de egyszerűen nincs ihletem, nem tudom mit írjak. Múlthéten azért nem szóltam, mert azt hittem mostanra már tudok köpni egy bejegyzést, de sehol semmi. Elsiettetni sem akarom, mert nem szeretném, ha egy unalmas rész sikerülne, így inkább várok, és remélem Ti is türelemmel lesztek.
Tényleg nagyon nagyon sajnálom, jövőhétre ígérem, hogy írok valamit.
Mindenkinek jó éjszakát! :*
Már biztos észrevettétek, hogy múlthéten sem volt már fejezet. És most sem lesz. Nagyon sajnálom, de egyszerűen nincs ihletem, nem tudom mit írjak. Múlthéten azért nem szóltam, mert azt hittem mostanra már tudok köpni egy bejegyzést, de sehol semmi. Elsiettetni sem akarom, mert nem szeretném, ha egy unalmas rész sikerülne, így inkább várok, és remélem Ti is türelemmel lesztek.
Tényleg nagyon nagyon sajnálom, jövőhétre ígérem, hogy írok valamit.
Mindenkinek jó éjszakát! :*
2014. március 15., szombat
16. fejezet
Amandával még átbeszéltük, hogy hogyha elmondja neki, akkor azt hogyan fogja megtenni. A bátorsága nem kérdéses, mert ő akárhányszor szerelmes lett, mindig odaállt a fiú elé. Sosem nyivákolt, hogy ő azt nem meri. Nagyobb bajba volt azzal, hogy hogyan kezdjen bele.
Emlékszem, amikor régen mesélt egy sztorit. Még általánosban odaállt a fiú elé, azonban meg sem tudott szólalni. Vagyis.. Mekegett valamit..Nem azért beszélt össze vissza, mert megijedt, hanem mert nem tudta, hogyan kezdjen bele ebbe az egészbe. Mire összeszedte volna magát, észbe kapott, hogy a fiú már ott sem volt, egyszerűen faképnél hagyta. Ez a beégés csak az egyik a sok közül..
Hétfőn Amandával együtt mentünk a suliba. Mikor kiléptünk az ajtón, megcsapta az arcunkat a hideg téli fuvallat. Éjszaka leesett az első decemberi hó, így a táj gyönyörű fehér ruhába öltözött. A szél enyhén fújt, így néhol a hó porát lágyan felkapta, és egyre messzebbre repítette.
- Hogy én mennyire imádom a telet! - mondtam lelkesen, és tovább pásztáztam tekintetemmel a szomszéd házak előtti lapátoló embereket.
- Én rühellem! - vetett ellent mogorván a nővérem, majd neki álltunk az útnak.
Én az utat úgy töltöttem végig, hogy meg sem szólaltam, csak ide-oda ingattam a fejemet. Mindig is szerettem a telet.
Boldogsággal tölt el, ha látom a hóembert, hóangyalkát készítő gyerekeket. Ha látom, ahogyan az egymást szerető anyuka és apuka húzzák a szánkón 6-7 éves apró gyermeküket, aki vígan nézelődik az utcákon, majd húzás közben lerakja lágyan kezét az útra, hogy egy kis havat szedjen fel, és hógolyót tudjon gyúrni. Ahogyan mindenki karácsonyi és szilveszteri lázban ég, díszítik a házat kívülről, belülről. Mindezek apró örömök az életben, amiket nagyon meg kell becsülni. Hiszen ezek ingyen vannak.
Annyira elgondolkoztam az ilyesmi dolgokon, hogy észre sem vettem, már a suliban vagyunk. Persze szerintem még akkor sem jöttem volna rá, ha nem kapja el egy hógolyó a fejemet.
- Melyik volt az? - fordultam hátra a fejemet fogva, ami először havas, utána pedig vizes lett.
Mögöttem az alsóbb évesek lehajtott fejjel álltak, nem akarták elmondani, hogy ki tette. Érdekes módon, egyiknek sem akartam beszólni. Csak élvezik az időt, amíg lehet.
- Héé Becca! - ráncigálta a kabátomat Amanda. Láttam rajta, hogy valamitől nagyon izgalomba jött.
- Mi van?
- Ott van! - bökött a fejével a suli bejárati ajtajához. Thomas az ajtónak dőlve nyomkodta a telefonját. Sima fekete kabát volt rajta, száját pedig ha jól láttam, egy FC Barcelona-s sállal takarta el. Felnézett a telefonjából, és mosolyogva felénk integetett.
- Huuuh, mély levegő. - vett egy nagy levegőt Amanda - Csak lazán. - mondta, majd megindult felé.
Én inkább lemaradtam, nem akartam elrontani a hangulatot, így elővettem a jól bevált trükkömet. Kihúztam a mobilom, és úgy csináltam, mintha valakivel elég kellemesen beszélgetnék. A távolból titokban minden egyes mozdulatukat figyeltem. Azt is láttam, ahogyan egy öleléssel, majd két puszival köszöntik egymást.
- Hát ezek totál egymásba vannak esve. - mondtam elmerengve. Annyira belemerültem a bámulásukba, hogy a kezemben lévő készülékről teljesen megfeledkeztem. A telefonom már szinte mell magasságban volt nálam. Az előttem elsétáló 10.-es furcsán rám pillantott, én pedig felhúzott szemöldökkel mordultam rá.
- Mi van? - szóltam be neki, mire ő el is húzta a csíkot.
- Semmi. - karolt át valaki hátulról. Illatát ismét felismertem, így félrehajtottam a fejem, és hagytam, hogy megcsókoljon.
- Gyönyörű vagy. - dicsért meg Rick két csók között. Zavartan motyogtam valamit, majd kézen fogva besétáltunk a suliba. Mikor elmentünk Amandáék mellett, Rick-kel odaköszöntünk nekik. Hogy a többiek ne vegyék észre, dobtam egy kacsintást a tesóm felé, és halkan odasziszegtem neki, hogy csak okosan. A válasz egy vigyorgó oké volt.
Rick-kel kézen fogva mentünk végig a folyosón egészen a termünkig nagy nevetés közepette. Igen, most mások is megtudták a nagy hírt: Patrick és én együtt vagyunk. Meg is bámultak minket, össze is súgtak mögöttünk, de egyikünket sem érdekelte. Tudtuk, hogy lesznek olyanok, akiknek ez nem fog tetszeni, már csak azért is, mert Rick sok mindenkinek bejön. Hiába bunkó azokkal akiket nem ismer, mégis sokan oda vannak érte.
- Sziasztok. - léptünk oda Kellyhez, Danielhez, és Zane-hez.
- Ti meg vagytok őrülve? - állt nekünk dühösen Kelly. Rick-kel értelmetlenül néztünk egymásra, majd Zane-ra.
- Elmondtam nekik a dolgokat...
- Héé tesó.. Biztos, hogy ez jó ötlet? - kérdezte aggódóan Daniel.
- Biztos. Sokan leszünk semmi baj nem történhet. - mondta határozottan a barátom.
- De ez egy nagy baromság! Az életünkkel játszunk, értitek?
- Kelly! Ez nem kötelező! Természetesen senkire sem erőltetjük rá, csak gondoltuk beavatunk titeket is.. - kezdte Patrick a legelején.
- Hát.. Rólam meg is feledkezhettek.. - mondta mérgesen, és ott hagyott minket. Egy darabig a lobogó szőke haja után néztünk, utána pedig Danielre szegeztük tekintetünket.
- Ne nézzetek így rám! De amúgy.. Ja.. Tudjátok, hogy én minden kockázatos dologba benne vagyok. Imádom az izgalmakat. - mondta lazán.
- Efelől nem volt kétségünk. - vigyorogtam rá. - Mondjuk azért az elején eléggé beparáztál. Lehetett látni az arcodon. - cukkoltam. Mikor becsengettek Daniel is eltűnt a termünk ajtaja elől, mi pedig bementünk és elfoglaltuk a helyünket.
- Mi az első óra? - kérdeztem a többiektől.
- Matek. - mondták be többen is. Mire grimaszolva előhalásztam a táska mélyén lapuló gyűrött és szakadt matekkönyvemet, Carrie már ott is állt a vörös borítású naplóval a kezében. Szokása szerint végignézett az osztályon, majd közölte, hogy az felel, akinél a napló kinyílik.
Ezzel természetesen semmi gond nem lett volna, ha tényleg így csinálja. Hevesen lapozni kezdett a naplóban, majd mikor elérte az én nevemet, lecsapta a napló lapjait, így úgy tűnt, mintha tényleg az eredeti tervet csinálta volna.
- Rebecca Palmer! - nézett rám szigorúan. Pár embernek szó szerint lehetett hallani, ahogy leesik a kő a szívükről. Újra suliba járok, ők meg megmenekülnek a feleléstől...
- Nem voltam itt.
- Azt hiszed érdekel kislányom? - mondta gúnyosan, én pedig felröhögtem.
- Ahhhaa. Szóval már nem csak szexuális kapcsolat van közöttünk, hanem rokoni kapcsolat is? Meséljen még nekem kedves Carrie tanárnő! - mondtam megjátszott komolysággal, azonban szemeim már táncoltak a szórakozottságtól. Az osztály felnevetett, és beszólásomat nagy tapsviharral díjazták. Carrie elvörösödve leszidott de én tovább folytattam.
- Ne tessék már tagadni az előbbit. Előbb utóbb úgy is megtudta volna mindenki..
- Azonnal húzzál a helyedre! - tört ki magából. Az egész terem az ő haragos hangjától zengett.
- Kár.. - húztam el a szám, majd rákacsintottam.
- Szép volt Becca! - gratulált Zane és Rick
Emlékszem, amikor régen mesélt egy sztorit. Még általánosban odaállt a fiú elé, azonban meg sem tudott szólalni. Vagyis.. Mekegett valamit..Nem azért beszélt össze vissza, mert megijedt, hanem mert nem tudta, hogyan kezdjen bele ebbe az egészbe. Mire összeszedte volna magát, észbe kapott, hogy a fiú már ott sem volt, egyszerűen faképnél hagyta. Ez a beégés csak az egyik a sok közül..
Hétfőn Amandával együtt mentünk a suliba. Mikor kiléptünk az ajtón, megcsapta az arcunkat a hideg téli fuvallat. Éjszaka leesett az első decemberi hó, így a táj gyönyörű fehér ruhába öltözött. A szél enyhén fújt, így néhol a hó porát lágyan felkapta, és egyre messzebbre repítette.
- Hogy én mennyire imádom a telet! - mondtam lelkesen, és tovább pásztáztam tekintetemmel a szomszéd házak előtti lapátoló embereket.
- Én rühellem! - vetett ellent mogorván a nővérem, majd neki álltunk az útnak.
Én az utat úgy töltöttem végig, hogy meg sem szólaltam, csak ide-oda ingattam a fejemet. Mindig is szerettem a telet.
Boldogsággal tölt el, ha látom a hóembert, hóangyalkát készítő gyerekeket. Ha látom, ahogyan az egymást szerető anyuka és apuka húzzák a szánkón 6-7 éves apró gyermeküket, aki vígan nézelődik az utcákon, majd húzás közben lerakja lágyan kezét az útra, hogy egy kis havat szedjen fel, és hógolyót tudjon gyúrni. Ahogyan mindenki karácsonyi és szilveszteri lázban ég, díszítik a házat kívülről, belülről. Mindezek apró örömök az életben, amiket nagyon meg kell becsülni. Hiszen ezek ingyen vannak.
Annyira elgondolkoztam az ilyesmi dolgokon, hogy észre sem vettem, már a suliban vagyunk. Persze szerintem még akkor sem jöttem volna rá, ha nem kapja el egy hógolyó a fejemet.
- Melyik volt az? - fordultam hátra a fejemet fogva, ami először havas, utána pedig vizes lett.
Mögöttem az alsóbb évesek lehajtott fejjel álltak, nem akarták elmondani, hogy ki tette. Érdekes módon, egyiknek sem akartam beszólni. Csak élvezik az időt, amíg lehet.
- Héé Becca! - ráncigálta a kabátomat Amanda. Láttam rajta, hogy valamitől nagyon izgalomba jött.
- Mi van?
- Ott van! - bökött a fejével a suli bejárati ajtajához. Thomas az ajtónak dőlve nyomkodta a telefonját. Sima fekete kabát volt rajta, száját pedig ha jól láttam, egy FC Barcelona-s sállal takarta el. Felnézett a telefonjából, és mosolyogva felénk integetett.
- Huuuh, mély levegő. - vett egy nagy levegőt Amanda - Csak lazán. - mondta, majd megindult felé.
Én inkább lemaradtam, nem akartam elrontani a hangulatot, így elővettem a jól bevált trükkömet. Kihúztam a mobilom, és úgy csináltam, mintha valakivel elég kellemesen beszélgetnék. A távolból titokban minden egyes mozdulatukat figyeltem. Azt is láttam, ahogyan egy öleléssel, majd két puszival köszöntik egymást.
- Hát ezek totál egymásba vannak esve. - mondtam elmerengve. Annyira belemerültem a bámulásukba, hogy a kezemben lévő készülékről teljesen megfeledkeztem. A telefonom már szinte mell magasságban volt nálam. Az előttem elsétáló 10.-es furcsán rám pillantott, én pedig felhúzott szemöldökkel mordultam rá.
- Mi van? - szóltam be neki, mire ő el is húzta a csíkot.
- Semmi. - karolt át valaki hátulról. Illatát ismét felismertem, így félrehajtottam a fejem, és hagytam, hogy megcsókoljon.
- Gyönyörű vagy. - dicsért meg Rick két csók között. Zavartan motyogtam valamit, majd kézen fogva besétáltunk a suliba. Mikor elmentünk Amandáék mellett, Rick-kel odaköszöntünk nekik. Hogy a többiek ne vegyék észre, dobtam egy kacsintást a tesóm felé, és halkan odasziszegtem neki, hogy csak okosan. A válasz egy vigyorgó oké volt.
Rick-kel kézen fogva mentünk végig a folyosón egészen a termünkig nagy nevetés közepette. Igen, most mások is megtudták a nagy hírt: Patrick és én együtt vagyunk. Meg is bámultak minket, össze is súgtak mögöttünk, de egyikünket sem érdekelte. Tudtuk, hogy lesznek olyanok, akiknek ez nem fog tetszeni, már csak azért is, mert Rick sok mindenkinek bejön. Hiába bunkó azokkal akiket nem ismer, mégis sokan oda vannak érte.
- Sziasztok. - léptünk oda Kellyhez, Danielhez, és Zane-hez.
- Ti meg vagytok őrülve? - állt nekünk dühösen Kelly. Rick-kel értelmetlenül néztünk egymásra, majd Zane-ra.
- Elmondtam nekik a dolgokat...
- Héé tesó.. Biztos, hogy ez jó ötlet? - kérdezte aggódóan Daniel.
- Biztos. Sokan leszünk semmi baj nem történhet. - mondta határozottan a barátom.
- De ez egy nagy baromság! Az életünkkel játszunk, értitek?
- Kelly! Ez nem kötelező! Természetesen senkire sem erőltetjük rá, csak gondoltuk beavatunk titeket is.. - kezdte Patrick a legelején.
- Hát.. Rólam meg is feledkezhettek.. - mondta mérgesen, és ott hagyott minket. Egy darabig a lobogó szőke haja után néztünk, utána pedig Danielre szegeztük tekintetünket.
- Ne nézzetek így rám! De amúgy.. Ja.. Tudjátok, hogy én minden kockázatos dologba benne vagyok. Imádom az izgalmakat. - mondta lazán.
- Efelől nem volt kétségünk. - vigyorogtam rá. - Mondjuk azért az elején eléggé beparáztál. Lehetett látni az arcodon. - cukkoltam. Mikor becsengettek Daniel is eltűnt a termünk ajtaja elől, mi pedig bementünk és elfoglaltuk a helyünket.
- Mi az első óra? - kérdeztem a többiektől.
- Matek. - mondták be többen is. Mire grimaszolva előhalásztam a táska mélyén lapuló gyűrött és szakadt matekkönyvemet, Carrie már ott is állt a vörös borítású naplóval a kezében. Szokása szerint végignézett az osztályon, majd közölte, hogy az felel, akinél a napló kinyílik.
Ezzel természetesen semmi gond nem lett volna, ha tényleg így csinálja. Hevesen lapozni kezdett a naplóban, majd mikor elérte az én nevemet, lecsapta a napló lapjait, így úgy tűnt, mintha tényleg az eredeti tervet csinálta volna.
- Rebecca Palmer! - nézett rám szigorúan. Pár embernek szó szerint lehetett hallani, ahogy leesik a kő a szívükről. Újra suliba járok, ők meg megmenekülnek a feleléstől...
- Nem voltam itt.
- Azt hiszed érdekel kislányom? - mondta gúnyosan, én pedig felröhögtem.
- Ahhhaa. Szóval már nem csak szexuális kapcsolat van közöttünk, hanem rokoni kapcsolat is? Meséljen még nekem kedves Carrie tanárnő! - mondtam megjátszott komolysággal, azonban szemeim már táncoltak a szórakozottságtól. Az osztály felnevetett, és beszólásomat nagy tapsviharral díjazták. Carrie elvörösödve leszidott de én tovább folytattam.
- Ne tessék már tagadni az előbbit. Előbb utóbb úgy is megtudta volna mindenki..
- Azonnal húzzál a helyedre! - tört ki magából. Az egész terem az ő haragos hangjától zengett.
- Kár.. - húztam el a szám, majd rákacsintottam.
- Szép volt Becca! - gratulált Zane és Rick
2014. március 9., vasárnap
15. fejezet
Sziasztok! :)
Hoztam nektek egy újabb részt, ami már egy kicsit hosszabbra sikeredett a tegnapi után. Remélem tetszeni fog nektek, jó olvasást! :)
Ui.: Utólag is... Minden nőnek, boldog nő napot! :DDDDD
Később a gyógyszer hatására sikerült elaludnom. Nem tudom, hogy meddig úszkáltam az álmaim között, de mire felnyitottam szemeimet, addigra már kint besötétedett és ha jól láttam még az eső is szakadt. A nappaliban senki sem tartózkodott, senki nem volt mellettem, és senki nem fogta a kezem. Végignéztem a csendes szobán, ledobtam magamról a plédet, és lassan felültem. Ittam egy kortyot a hideg vízből, és megkerestem anyáékat.
Miközben felfelé mentem a lépcsőn, boldogan vettem észre, hogy a szörnyű fejfájásom kiállt, és már normálisan tudok gondolkozni. Először felmentem az én szobámba, és meglepetésemre mindenki ott ült. Anya, apa, Amanda, Rick és... Zane.
- Jézusom, már megint itt vagy? - kérdeztem flegmán az ajtóban ácsorogva, mire mindenki felém fordult.
- Jobban vagy már? - pattant fel gyorsan Rick, és egy pillanat alatt odaért hozzám.Válaszul csak egy rövid csókot adtam neki.
- Mi ez a kupaktanács itt a szobámban?
- Semmi, semmi. Csak beszélgettünk egy kicsit. - mondta anya. Én csak megvontam a vállam, és lefeküdtem az ágyamra. Különösebben nem is érdekelt, hogy miről társalogtak, de van egy gyanúm. Az érzéseim azt súgják, hogy Amanda mindent kiteregetett ennek a kis társaságnak arról, ami megfordult a fejemben.
- Becca, nem kéne elvinni téged a dokihoz? - nézett rám Zane, mire én felvontam a szemöldököm.
- Mióta érdekel téged az én állapotom? - röhögtem el magam.
- Ne kezd megint Becca! Tudod, hogy Zane-nel régóta barátok vagytok, és hogy mindig is érdekelte, hogy mi van veled. Nem eshetsz így neki! - torkolt le anya. Unottan elkezdtem forgatni a szemeimet, és inkább ennyiben hagytam az egészet.
- Válaszolsz? - nézett még mindig rám Zane. Úgy látszik teletömték a fejét elég sok marhasággal, hogy azért álljon ki magáért.
- Neked nem.
- Jézusom.. Cseppet sem gyerekes viselkedés! - szegült szembe velem Amanda is.
- Basszus mi volt itt?! Mindenki ellenem van?! - ültem fel hirtelen az ágyba.
- Nem! Senki nincs ellened! Csak próbáljunk már logikusan választ keresni! Össze kell tartanunk, ha azt akarjuk, hogy megakarjuk találni a tettest, érted? El kéne dobni az ilyen flegma válaszaidat. És méghozzá Zane-nek igaza van. Ki kell téged vizsgáltatni! - szólt közbe apa.
- Állj, állj, állj! - tettem fel a kezemet, és Amandához fordultam. - Benned is meg lehet aztán bízni! - húztam össze a szemem, és folytattam volna tovább.
- Most már tényleg nyugodj már meg! Most mondta apa, hogy EGYÜTT - emelte meg a hangját a nővérem - megpróbáljunk megoldani ezt az egészet. És ha arra van szükség, hogy arra a helyre kell mennünk, akkor odamegyünk. Szó sem lehet róla, hogy te egyedül ilyenekbe belekezdj.
Tátott szájjal néztem végig a társaságon. Ezt most tényleg mind értem csinálják? Azt hiszem át kell variálnom magamban a felállásokat. Nekem vannak a legsegítőkészebb barátaim és családom!
- Ez.. Izé.. - makogtam valamit össze-vissza, majd a szavak helyett inkább cselekedtem. Odamentem Zane-hez és jó erősen megöleltem. Ebbe az ölelésbe próbáltam mindent belesűríteni: hogy mennyire sajnálom a hülye viselkedésemet, és hogy megbocsájtok neki. Mikor viszonozta az ölelést halvány mosolyra húztam a számat.
- Sajnálom! - fordultam a többiek felé, akik szintén mosolyogva néztek rám.
- Nem tudhattad, hogy mit akartunk. - jött oda hozzám Rick és a derekamnál átkarolt. - De ha már Becca is itt van.. Szerintem kezdjünk bele.
- Maximum fel tudjuk vázolni a helyzetet, de addig amíg Rebecca el nem meg az orvoshoz, semmibe nem kezdünk bele. - vetett ellent anya.
- Igaz.
- Amúgy.. Kellyt és Danielt ne avassuk be? Többen lennénk és úgy még jobb lenne. - mondtam úgy, mintha anya mondatait meg sem hallottam volna. Mindenki rábólintott, majd tovább beszélgettünk. Nem nagyon dumáltuk át a helyzetet, inkább csak nevettünk. Együtt.
Én az ágyon ültem, Rick pedig az ölembe. Meghitten néztem végig az összetartó társaságon, közben melegség járta át a testem. Jó ha az embernek vannak olyan barátai, akikre tényleg számíthat akármiről van szó.
Hoztam nektek egy újabb részt, ami már egy kicsit hosszabbra sikeredett a tegnapi után. Remélem tetszeni fog nektek, jó olvasást! :)
Ui.: Utólag is... Minden nőnek, boldog nő napot! :DDDDD
Később a gyógyszer hatására sikerült elaludnom. Nem tudom, hogy meddig úszkáltam az álmaim között, de mire felnyitottam szemeimet, addigra már kint besötétedett és ha jól láttam még az eső is szakadt. A nappaliban senki sem tartózkodott, senki nem volt mellettem, és senki nem fogta a kezem. Végignéztem a csendes szobán, ledobtam magamról a plédet, és lassan felültem. Ittam egy kortyot a hideg vízből, és megkerestem anyáékat.
Miközben felfelé mentem a lépcsőn, boldogan vettem észre, hogy a szörnyű fejfájásom kiállt, és már normálisan tudok gondolkozni. Először felmentem az én szobámba, és meglepetésemre mindenki ott ült. Anya, apa, Amanda, Rick és... Zane.
- Jézusom, már megint itt vagy? - kérdeztem flegmán az ajtóban ácsorogva, mire mindenki felém fordult.
- Jobban vagy már? - pattant fel gyorsan Rick, és egy pillanat alatt odaért hozzám.Válaszul csak egy rövid csókot adtam neki.
- Mi ez a kupaktanács itt a szobámban?
- Semmi, semmi. Csak beszélgettünk egy kicsit. - mondta anya. Én csak megvontam a vállam, és lefeküdtem az ágyamra. Különösebben nem is érdekelt, hogy miről társalogtak, de van egy gyanúm. Az érzéseim azt súgják, hogy Amanda mindent kiteregetett ennek a kis társaságnak arról, ami megfordult a fejemben.
- Becca, nem kéne elvinni téged a dokihoz? - nézett rám Zane, mire én felvontam a szemöldököm.
- Mióta érdekel téged az én állapotom? - röhögtem el magam.
- Ne kezd megint Becca! Tudod, hogy Zane-nel régóta barátok vagytok, és hogy mindig is érdekelte, hogy mi van veled. Nem eshetsz így neki! - torkolt le anya. Unottan elkezdtem forgatni a szemeimet, és inkább ennyiben hagytam az egészet.
- Válaszolsz? - nézett még mindig rám Zane. Úgy látszik teletömték a fejét elég sok marhasággal, hogy azért álljon ki magáért.
- Neked nem.
- Jézusom.. Cseppet sem gyerekes viselkedés! - szegült szembe velem Amanda is.
- Basszus mi volt itt?! Mindenki ellenem van?! - ültem fel hirtelen az ágyba.
- Nem! Senki nincs ellened! Csak próbáljunk már logikusan választ keresni! Össze kell tartanunk, ha azt akarjuk, hogy megakarjuk találni a tettest, érted? El kéne dobni az ilyen flegma válaszaidat. És méghozzá Zane-nek igaza van. Ki kell téged vizsgáltatni! - szólt közbe apa.
- Állj, állj, állj! - tettem fel a kezemet, és Amandához fordultam. - Benned is meg lehet aztán bízni! - húztam össze a szemem, és folytattam volna tovább.
- Most már tényleg nyugodj már meg! Most mondta apa, hogy EGYÜTT - emelte meg a hangját a nővérem - megpróbáljunk megoldani ezt az egészet. És ha arra van szükség, hogy arra a helyre kell mennünk, akkor odamegyünk. Szó sem lehet róla, hogy te egyedül ilyenekbe belekezdj.
Tátott szájjal néztem végig a társaságon. Ezt most tényleg mind értem csinálják? Azt hiszem át kell variálnom magamban a felállásokat. Nekem vannak a legsegítőkészebb barátaim és családom!
- Ez.. Izé.. - makogtam valamit össze-vissza, majd a szavak helyett inkább cselekedtem. Odamentem Zane-hez és jó erősen megöleltem. Ebbe az ölelésbe próbáltam mindent belesűríteni: hogy mennyire sajnálom a hülye viselkedésemet, és hogy megbocsájtok neki. Mikor viszonozta az ölelést halvány mosolyra húztam a számat.
- Sajnálom! - fordultam a többiek felé, akik szintén mosolyogva néztek rám.
- Nem tudhattad, hogy mit akartunk. - jött oda hozzám Rick és a derekamnál átkarolt. - De ha már Becca is itt van.. Szerintem kezdjünk bele.
- Maximum fel tudjuk vázolni a helyzetet, de addig amíg Rebecca el nem meg az orvoshoz, semmibe nem kezdünk bele. - vetett ellent anya.
- Igaz.
- Amúgy.. Kellyt és Danielt ne avassuk be? Többen lennénk és úgy még jobb lenne. - mondtam úgy, mintha anya mondatait meg sem hallottam volna. Mindenki rábólintott, majd tovább beszélgettünk. Nem nagyon dumáltuk át a helyzetet, inkább csak nevettünk. Együtt.
Én az ágyon ültem, Rick pedig az ölembe. Meghitten néztem végig az összetartó társaságon, közben melegség járta át a testem. Jó ha az embernek vannak olyan barátai, akikre tényleg számíthat akármiről van szó.
Pár nappal később..
Az orvos azt mondta, hogy csak egy sima ájulás történt. Szerinte sok tinivel megtörténik az ilyesmi, de azért felírt pár gyógyszert amit szednem kell. Mikor elmondtam ezt anyáéknak, felsóhajtva adtak hálát az Istennek, hogy semmi komolyabb bajom nincsen.
Az utóbbi napokban belekezdtünk a helyzet átbeszélésébe. Egyenlőre még csak nem is tervezzük, hogy a Gehenna közelébe megyünk, sőt.. Ahogy csak lehet, elkerüljük azt a rémes helyet.
Egyébként mikor ezekről a dolgokról beszélgettünk, a mellkasomba valami nagyon éles dolog bele nyílalt. Eszembe juttatta azokat a nehéz napokat, amikor Patrick a kórházban feküdt. Megborzongva tértem vissza mindig a beszélgetéshez. A többiek látták rajtam, hogy valami gond van, és szerintem azt is tudták, hogy mi. Éppen ezért utána már alig-alig szóltak hozzám. Maguk között beszélték meg a dolgokat, én pedig csak figyeltem rájuk.
A helyzet tehát annyi, hogy elkerüljük azt a helyet, hogy egyenlőre senkinek se essen baja. Mikor csendesül ez az egész eset, az emberek között és az iskolában is, akkor belevágunk. Annyiban biztosak vagyunk, hogy együtt fogjuk megközelíteni a területet, így kisebb az esély arra, hogy valami baj történik. Csoportokba leszünk osztva és úgy vizsgáljuk át először a terepet.
Reggel, mikor felkeltem semmi tenni valóm nem volt. Sokaknak ilyenkor azt jutna eszébe, hogy én most tényleg nem járok suliba? Elhatároztam, hogy most már normálisan befogok menni, de az nem azt jelenti, hogy házit is csinálok. A sok eseménydús nap után, észre sem vette, hogy eljött a hétvége.
Mivel elég régen ültem le a gép elé, gondoltam felhasználom a hétvégét, hogy egy kicsit körülnézzek a közösségi oldalakon. Természetesen elfelejtettem a jelszavam, szóval még körülbelül egy órát szerencsétlenkedtem azzal, hogy elküldjék a jelszavam az email címemre. Mikor sikerült unottan görgettem lefelé a facebookon. Tizenéves tinik töltöttek fel újabb és újabb képeket magukról. Csöcs ki, segg ki, has behúz. Csak a szokásos, amihez a mai Világnak hozzá kéne szoknia. De csak kéne.. Az ilyeneket én egy kanál vízben megtudnám fojtani, de ez egy cseppet sem éri meg. Különösebben nem foglalkoztatnak, csak azt sajnálom, hogy egy levegőt kell szívnom velük.
Aztán eljutottam arra a pontra, amire egyébként számítottam is. A posztok már vagy egy-két hónaposak lehettek, amiben Rick állapota felől érdeklődtek. Sokan oda is írták, hogy "a rendőrök is egy kalap szart érnek". Ebben teljesen egyetértettem, így minden ilyesmi posztra nyomtam egy tetszik gombot.
Később kopogást hallottam az ajtó felől, így kicsit lehajtottam a laptopomat.
- Gyere. - hívtam be az illetőt. Amanda dugta be a fejét a kis résen.
- Szia. - mosolyogtam rá.
- Hali. Fiú ügy. - tért rögtön a lényegre.
- Gyere csak. - hívtam be izgatottan. Beljebb jött és leült az ágyamra, én pedig vele szembe fordultam a székkel együtt.
- Van egy srác, egy évvel idősebb, 12.-es. Elkezdtünk beszélgetni meg minden, és ahhj.. Szerintem totál belezúgtam.
- Hajajj.. - csóváltam a fejem. - Ha te szerelmes leszel, az már régen rossz..
- De annyira aranyos. Olyanokat szokott mondani, hogy eldobom az agyam. - nézett rám. - És nagyon sokat nevetünk a suliban is és fb-n is. Mit csináljak?
- Miket mond?
- Hát tudod elmeséltem, hogy én a szerelemmel mindig rosszul járok.. És azt mondta, hogy mindenki segghülye, ha egy ilyen gyönyörű, kedves, és aranyos lányt elhagynak, vagy visszautasítanak.. Mindig azt figyelem, hogy mikor van fent, és hogy írt-e. A suliban a folyosón mindig őt keresem. Szomorú vagyok, ha más lánnyal beszélget meg ilyesmi..
- Te tényleg totál belezúgtál! - kerekedett el a szemem. - Muti fb-n! - fordultam vissza a gépemhez, mire Amanda is mellém jött.
- Írd be, hogy Tomas Hawk.
- Ez olyan, mint Tony Hawk. - vigyorogtam.
- Ő is deszkázik. - röhögte el magát.
- Kit szedtél te fel? - kérdeztem rémülten, közben bepötyögtem a nevét.
- Ott van.- bökött a képernyőre. Rákattoltam a profiljára. Ismerős volt nekem, suliban többször is láttam már. A profilképén egy gördeszkán ült, és irtó cuki mosollyal nézett felfelé a kamerába. Sötétbarna haját össze-vissza fújta a szél, barna szemeiről pedig le lehetett olvasni, hogy még a légynek sem tudna ártani.
- Aranyos. - kattintgattam tovább a képeket. Ránéztem a nővéremre, aki enyhén elpirult.
- Most mondjam el neki, vagy mi? - kérdezte tehetetlenül, nagyot sóhajtva.
- Szerintem várj még vele.. Lehet úgy reagálná le az egészet, mint én Rick-kel szemben.
- Lehet, de ti a legjobb barátok voltatok, nem csoda, hogy kiakadtál.
- Hát nekem ez a véleményem, de rád bízom.
- Igazad van. Majd később akkor. Most nem akarom elszúrni.
- Ez olyan, mint Tony Hawk. - vigyorogtam.
- Ő is deszkázik. - röhögte el magát.
- Kit szedtél te fel? - kérdeztem rémülten, közben bepötyögtem a nevét.
- Ott van.- bökött a képernyőre. Rákattoltam a profiljára. Ismerős volt nekem, suliban többször is láttam már. A profilképén egy gördeszkán ült, és irtó cuki mosollyal nézett felfelé a kamerába. Sötétbarna haját össze-vissza fújta a szél, barna szemeiről pedig le lehetett olvasni, hogy még a légynek sem tudna ártani.
- Aranyos. - kattintgattam tovább a képeket. Ránéztem a nővéremre, aki enyhén elpirult.
- Most mondjam el neki, vagy mi? - kérdezte tehetetlenül, nagyot sóhajtva.
- Szerintem várj még vele.. Lehet úgy reagálná le az egészet, mint én Rick-kel szemben.
- Lehet, de ti a legjobb barátok voltatok, nem csoda, hogy kiakadtál.
- Hát nekem ez a véleményem, de rád bízom.
- Igazad van. Majd később akkor. Most nem akarom elszúrni.
2014. március 8., szombat
14. fejezet
Éjjeli 11 óra volt. Amanda fáradtan feküdt az ágyon és már enyhén vörös fejjel hallgatta a dühöngésem. Nem akartam neki ártani, sőt.. Azt szerettem volna, ha kipiheni magát ezek után a nehéz napok után. De mégis.. Kivel kezdhetnék bele ebbe a kis magánakcióba, ha nem a testvéremmel?
- Na jól van Becca ebből elég lesz! Nem lesz semmiféle nyomozás, nem megyünk arra a helyre, ahol Ricket leszúrták, és nem háborgatjuk ezt az esetet, mert mindenki túl szeretne lépni rajta! Úgy ahogy te is!!! - mondta végig egy levegővétellel, így még vörösebb lett a feje. Tőlünk zengett az egész ház, nem is értem, hogy anyáék miért nem ébredtek fel rá.
- De nem érted Amanda! Én is elakarom felejteni, de míg nem tudom, hogy ki a tettes, addig nem megy! Lehet, hogy találunk ott valamit!
- Eszement vagy! Te is úgy akarod végezni, mint Rick? És ha rosszul sül el? Ha meghalsz, velünk mi lesz?! Ránk nem is gondolsz?! Szerinted Patrick mit érezne át? Magát okolná!
- Óvatos lennék!
- Olyan vagy, mint egy 6 éves! Gondolj már bele! Már biztos eltakarította a nyomokat az a valaki.. Becca! - szólított meg, majd felpattant az ágyról. Szemei alatt már hatalmas karikák voltak, így tudtam mi fog következni. - Én ehhez már fáradt vagyok, és nem vagyok hajlandó részt venni semmilyen baromságban. És neked sem kéne! Szóval meg ne halljam még egyszer, hogy ilyeneken töröd azt a nagyon okos agyadat... - zárta le a témát, majd kiment a szobámból.
Itt döntöttem el, hogy nem érdekel ki mit mond. Akkor is ki fogom deríteni, hogy ki az. Biztos, hogy Amanda is ezt tenné. A gyűlölettől ő sem látna semmit, és az agya csak azt hajtaná, hogy: megtalálni, megtalálni!
És újra ez az álom. Megint követett valaki, és megint megakartak ölni. Az arcát még mindig nem láttam. Idegtépő ugyanazt álmodni. Megijedek tőle, hiszen sosem lehet tudni, hogy most valóban meg fog-e a történni.
Nagymamámmal is ez volt. Amit megálmodott az néha be is következett. Így amikor valami fontosat "látott", mindig megosztotta velünk is, hogy vigyázzunk magunkra.
Már szinte hozzászokva, automatikusan a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy lemossam az arcomat egy kis hideg vízzel a felfrissülés érdekében. Miután ez megtörtént, rátámaszkodtam a csap szélére, mert megszédültem. Minden elsötétült körülöttem egy pillanatra. Hülye vérnyomásváltozás.. Gondoltam én.. Pedig ez sokkal több volt. Mikor bejött anya a fürdőszobába, én émelyegve figyeltem rá, hogy mit csinál. Azután véglegesen elsötétült körülöttem minden, csak a rémítő fekete vakságot láttam magam előtt. Annyit még hallottam és éreztem, ahogy anya a nevemet kiáltja, és elkap az ölébe.
- Hozzatok egy pohár vizet. - hallottam meg egy ismerős hangot. Nem láttam bár, mert erőm nem volt, hogy kinyissam a szemem, de jellegzetes illatáról rögtön tudtam, hogy Rick ül az ágy szélén, és simogatja lágyan az arcomat. Megrebegtettem egy kicsit a szempilláimat, hogy adjak egy jelet, magamnál vagyok. Patrick megszorította egy kicsit a kezemet, hogy vett az adást.
- Magához tért! - szólt hátra fordulva, mire mindenki körém gyűlt. Erőt vettem magamon, és kinyitottam a szemem. A nappaliban feküdtem a kanapén, a mellettem lévő fotelben meglepetésemre Zane ült. Vajon mit akarhat? Nem halasztottam nagyon, hirtelen felültem és így szóltam:
- Ez meg mit akar?! - emeltem fel a hangom, mire Rick gyorsan vissza fektetett az ágyra. Csak utána figyeltem fel arra, hogy majd szétrobban a fejem. Ilyen fájdalmat még sosem éreztem, mintha valaki egy éles pengét döfött volna bele a halántékomnál, és egyre gyorsabban forgatnák benne.
- Senki nem kíváncsi rád! Menj el innen! - kezdtem ordítani. Tehetetlenül és kellemetlenül ült ott. Láttam ahogyan apró izzadság cseppek keletkeznek a homlokán, és furcsán anyukámra néz.
- Maradj nyugodtan. - mondta halkan, de jól hallhatóan.
- Nem, nem marad! Egyszerűen undorodom tőle, még ha csak ránézek is!
- Nyugodj már meg Becca! Csak azért van itt, hogy lássa, jól vagy-e. - állt Zane védelmébe anya.
- Beccának igaza van! - szólt közbe Rick, aki eddig csak össze vissza kapkodta a fejét, hogy követni tudja az eseményeket. - Nem tesz jót neki, ha így felzaklatja Zane látványa.
- Igaz. - szólalt meg végül Zane, és felült a fotelból. Még vetett egy utolsó pillantást rám és elment, erősen becsapva maga mögött a bejárati ajtót.
- Most már nyugodj meg. - súgta oda Rick, és adott egy puszit a homlokomra.
- Adjatok egy fájdalomcsillapítót! - alig mondtam még ki, de Amanda már rögtön mellém is került, kezében még egy pohár vízzel, és egy szem gyógyszerrel.
- Na jól van Becca ebből elég lesz! Nem lesz semmiféle nyomozás, nem megyünk arra a helyre, ahol Ricket leszúrták, és nem háborgatjuk ezt az esetet, mert mindenki túl szeretne lépni rajta! Úgy ahogy te is!!! - mondta végig egy levegővétellel, így még vörösebb lett a feje. Tőlünk zengett az egész ház, nem is értem, hogy anyáék miért nem ébredtek fel rá.
- De nem érted Amanda! Én is elakarom felejteni, de míg nem tudom, hogy ki a tettes, addig nem megy! Lehet, hogy találunk ott valamit!
- Eszement vagy! Te is úgy akarod végezni, mint Rick? És ha rosszul sül el? Ha meghalsz, velünk mi lesz?! Ránk nem is gondolsz?! Szerinted Patrick mit érezne át? Magát okolná!
- Óvatos lennék!
- Olyan vagy, mint egy 6 éves! Gondolj már bele! Már biztos eltakarította a nyomokat az a valaki.. Becca! - szólított meg, majd felpattant az ágyról. Szemei alatt már hatalmas karikák voltak, így tudtam mi fog következni. - Én ehhez már fáradt vagyok, és nem vagyok hajlandó részt venni semmilyen baromságban. És neked sem kéne! Szóval meg ne halljam még egyszer, hogy ilyeneken töröd azt a nagyon okos agyadat... - zárta le a témát, majd kiment a szobámból.
Itt döntöttem el, hogy nem érdekel ki mit mond. Akkor is ki fogom deríteni, hogy ki az. Biztos, hogy Amanda is ezt tenné. A gyűlölettől ő sem látna semmit, és az agya csak azt hajtaná, hogy: megtalálni, megtalálni!
És újra ez az álom. Megint követett valaki, és megint megakartak ölni. Az arcát még mindig nem láttam. Idegtépő ugyanazt álmodni. Megijedek tőle, hiszen sosem lehet tudni, hogy most valóban meg fog-e a történni.
Nagymamámmal is ez volt. Amit megálmodott az néha be is következett. Így amikor valami fontosat "látott", mindig megosztotta velünk is, hogy vigyázzunk magunkra.
Már szinte hozzászokva, automatikusan a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy lemossam az arcomat egy kis hideg vízzel a felfrissülés érdekében. Miután ez megtörtént, rátámaszkodtam a csap szélére, mert megszédültem. Minden elsötétült körülöttem egy pillanatra. Hülye vérnyomásváltozás.. Gondoltam én.. Pedig ez sokkal több volt. Mikor bejött anya a fürdőszobába, én émelyegve figyeltem rá, hogy mit csinál. Azután véglegesen elsötétült körülöttem minden, csak a rémítő fekete vakságot láttam magam előtt. Annyit még hallottam és éreztem, ahogy anya a nevemet kiáltja, és elkap az ölébe.
- Hozzatok egy pohár vizet. - hallottam meg egy ismerős hangot. Nem láttam bár, mert erőm nem volt, hogy kinyissam a szemem, de jellegzetes illatáról rögtön tudtam, hogy Rick ül az ágy szélén, és simogatja lágyan az arcomat. Megrebegtettem egy kicsit a szempilláimat, hogy adjak egy jelet, magamnál vagyok. Patrick megszorította egy kicsit a kezemet, hogy vett az adást.
- Magához tért! - szólt hátra fordulva, mire mindenki körém gyűlt. Erőt vettem magamon, és kinyitottam a szemem. A nappaliban feküdtem a kanapén, a mellettem lévő fotelben meglepetésemre Zane ült. Vajon mit akarhat? Nem halasztottam nagyon, hirtelen felültem és így szóltam:
- Ez meg mit akar?! - emeltem fel a hangom, mire Rick gyorsan vissza fektetett az ágyra. Csak utána figyeltem fel arra, hogy majd szétrobban a fejem. Ilyen fájdalmat még sosem éreztem, mintha valaki egy éles pengét döfött volna bele a halántékomnál, és egyre gyorsabban forgatnák benne.
- Senki nem kíváncsi rád! Menj el innen! - kezdtem ordítani. Tehetetlenül és kellemetlenül ült ott. Láttam ahogyan apró izzadság cseppek keletkeznek a homlokán, és furcsán anyukámra néz.
- Maradj nyugodtan. - mondta halkan, de jól hallhatóan.
- Nem, nem marad! Egyszerűen undorodom tőle, még ha csak ránézek is!
- Nyugodj már meg Becca! Csak azért van itt, hogy lássa, jól vagy-e. - állt Zane védelmébe anya.
- Beccának igaza van! - szólt közbe Rick, aki eddig csak össze vissza kapkodta a fejét, hogy követni tudja az eseményeket. - Nem tesz jót neki, ha így felzaklatja Zane látványa.
- Igaz. - szólalt meg végül Zane, és felült a fotelból. Még vetett egy utolsó pillantást rám és elment, erősen becsapva maga mögött a bejárati ajtót.
- Most már nyugodj meg. - súgta oda Rick, és adott egy puszit a homlokomra.
- Adjatok egy fájdalomcsillapítót! - alig mondtam még ki, de Amanda már rögtön mellém is került, kezében még egy pohár vízzel, és egy szem gyógyszerrel.
2014. március 2., vasárnap
13. fejezet
Minden nap történik valami. Kezdem egy kicsit unni, hogy a nap 24 órájában mindig történik valami olyan, amitől én kedvtelen leszek. Azt sem tudom, hogy mikor volt olyan péntekem, amikor bulizni mentem volna el a haverokkal. Amikor jól éreztem volna magam. Az élet igazságtalan.
Az utolsó óra után nem hazafelé vettem az irányt, hanem a buszmegálló felé. Beszerettem volna menni a kórházba Patrickhoz. Csak annyit szerettem volna, hogy amíg a buszra várok, (ami fél óra múlva érkezett meg) ne vegyen észre senki. Persze, hogy ilyen szerencsém sincs.
Míg a koszos fapadon ültem a táskám mellett, észrevettem, hogy Zane felém közeledik. Próbáltam úgy csinálni, mintha nem is láttam volna meg, így elkezdtem keresni a táskám mélyéről a cigis dobozomat.
- Beszélhetünk? - állt meg a buszmegálló üvegablakánál.
- Nincs miről beszélnünk.. - mondtam halkan. Előszedtem egy cigit a sok közül, és rágyújtottam.
- Figyelj, én nem tudtam, hogy ő mit csinált.. - kezdett bele a magyarázkodásába, de én félbeszakítottam.
- Nem tudtad a szart!! Ha ilyen jóba vagytok biztos mesélte neked! De te idejössz és szemrebbenés nélkül a pofámba hazudsz! Undorodom tőled! Sose felejtsd el, hogy régen mit csináltál!
- Tudod, hogy sosem lennék képes megint elhanyagolni téged bárki miatt is!
- "Ezt most hagyd abba, ha kérhetem. Én inkább élem az életem, ne hidd hogy én nem küzdök magammal napról napra. Nekem talán még van mentségem, de ilyen barátra nincs szükségem.." - idéztem a Grenma - el se kezd című számuk refrénjét. Zane tudta, hogy mit beszélek, így nem is kellett, hogy tovább mondjam.
- Csak annyit kérek, hogy hagyj engem békén.. - kaptam fel a táskámat a padról. Kikerültem Zane-t és elindultam hazafelé. Abban reménykedtem, hogy apa otthon van, és el tud vinni a kórházba.
Séta közben arra lettem figyelmes, hogy egy kóbor könnycsepp folyik végig fehér arcomon. Az érzések csak úgy kavarogtak bennem.. Néha azt éreztem, hogy jól cselekedtem. Mindig engem néznek hülyének, ebből már elegem van. Miért olyan nehéz ezt megérteni? Néha pedig úgy érzem, eléggé bolond vagyok, hogy ilyen baromságokon kapom fel a vizet. Zane-nek igaza van. Nem válogathatom meg a barátait. Én nem dönthetem el, hogy kivel barátkozzon, hogy kivel beszélgessen egy 10 perces szünetben. Mégis ki vagyok én? Mit akarok? Hol van a helyem ebben a Világban? Mennyi kérdés... De hol vannak a válaszok?!
Az utolsó óra után nem hazafelé vettem az irányt, hanem a buszmegálló felé. Beszerettem volna menni a kórházba Patrickhoz. Csak annyit szerettem volna, hogy amíg a buszra várok, (ami fél óra múlva érkezett meg) ne vegyen észre senki. Persze, hogy ilyen szerencsém sincs.
Míg a koszos fapadon ültem a táskám mellett, észrevettem, hogy Zane felém közeledik. Próbáltam úgy csinálni, mintha nem is láttam volna meg, így elkezdtem keresni a táskám mélyéről a cigis dobozomat.
- Beszélhetünk? - állt meg a buszmegálló üvegablakánál.
- Nincs miről beszélnünk.. - mondtam halkan. Előszedtem egy cigit a sok közül, és rágyújtottam.
- Figyelj, én nem tudtam, hogy ő mit csinált.. - kezdett bele a magyarázkodásába, de én félbeszakítottam.
- Nem tudtad a szart!! Ha ilyen jóba vagytok biztos mesélte neked! De te idejössz és szemrebbenés nélkül a pofámba hazudsz! Undorodom tőled! Sose felejtsd el, hogy régen mit csináltál!
- Tudod, hogy sosem lennék képes megint elhanyagolni téged bárki miatt is!
- "Ezt most hagyd abba, ha kérhetem. Én inkább élem az életem, ne hidd hogy én nem küzdök magammal napról napra. Nekem talán még van mentségem, de ilyen barátra nincs szükségem.." - idéztem a Grenma - el se kezd című számuk refrénjét. Zane tudta, hogy mit beszélek, így nem is kellett, hogy tovább mondjam.
- Csak annyit kérek, hogy hagyj engem békén.. - kaptam fel a táskámat a padról. Kikerültem Zane-t és elindultam hazafelé. Abban reménykedtem, hogy apa otthon van, és el tud vinni a kórházba.
Séta közben arra lettem figyelmes, hogy egy kóbor könnycsepp folyik végig fehér arcomon. Az érzések csak úgy kavarogtak bennem.. Néha azt éreztem, hogy jól cselekedtem. Mindig engem néznek hülyének, ebből már elegem van. Miért olyan nehéz ezt megérteni? Néha pedig úgy érzem, eléggé bolond vagyok, hogy ilyen baromságokon kapom fel a vizet. Zane-nek igaza van. Nem válogathatom meg a barátait. Én nem dönthetem el, hogy kivel barátkozzon, hogy kivel beszélgessen egy 10 perces szünetben. Mégis ki vagyok én? Mit akarok? Hol van a helyem ebben a Világban? Mennyi kérdés... De hol vannak a válaszok?!
***
- Apa!! Apaaa!! - rontottam be a házba apám nevét kántálva. Sehol nem volt senki. Se a konyhába, se a nappaliba. Hova tűnt mindenki?
Ez volt az az egy kérdést, amire a mai nap folyamán választ is kaptam. Mikor bejártam az egész házat, már csak egy hely volt, amit még nem néztem meg. Az udvar.
Unott fejjel közelítettem meg a hátsóbejárat üveges ajtaját. Aztán.. Minden olyan gyorsan történt.. Mindenki ordítani kezdett valami olyasmit, hogy meglepetés, pezsgős üvegek durranását hallottam. Kapcsolni sem tudtam, csak azon forgott az agyam, hogy valakinek biztos szülinapja van (de nem nekem) és azt hitték, hogy én vagyok az az illető.
A családom mosolyogva nézett rám,és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha valaki mást ünnepelnének. Csak értetlenül meredtem rájuk.
- Öhhm.. Mit ünnepelünk?
- Azt a fiút ott! - mutatott Amanda a fa alá, ahol egy srác ült tetőtől talpig feketébe öltözve.
Gondolkodás nélkül odaszaladtam hozzá, és szó szerint befaroltam mellé. Térdre estem, amitől a nadrágom csupa kosz lett, de ez egy kicsit sem zavart. Jobban el voltam foglalva azzal, hogy ki is áll - pontosabban ül - előttem. Elvesztem szép barna szemeiben, majd egyre közelebb kerültem hozzá, és egy gyengéd csókot leheltem rá.
- Nem úgy volt, hogy két hét múlva engednek ki? - suttogtam, mire ő mohón elvigyorodott.
- Hazudtam.
- Hééé! Ez nem ér! Ti tudtatok erről? - fordultam hátra a családomra, mire ők bólintottak.
- Jézusom! - sütöttem le a szemem, amiben már az örömtől könnyek voltak. - Én meg már azt hittem, hogy valakinek szülinapja van, de olyan szerencsétlenek voltatok, hogy nem nála sütöttétek el ezt a meglepi izét, hanem nálam. - röhögtem fel, majd letöröltem az arcomat.
- Dilis! Mindenki itthon volt, csak te nem. Ugyan kinek csináltuk volna ezt az egészet, ha nem neked? A szomszéd néninek? - bökött a fejével a szomszéd teraszára, ahol pont kint volt Mariska néni. - Óhh, csókolom! - integetett idétlenül a nővérem, mire még jobban felkacagott a kis családi körünk.
- Szeretlek! - mondta halkan Rick. Lefeküdtem mellé, fejemet a mellkasára hajtottam, ő pedig a kezével átkarolt a vállamnál.
- Én is. - mosolyogtam, majd együtt nézni kezdtük anyát és Amandát, ahogy azon veszekedtek, hogy már tortát is kellett volna rendelni, ha már ilyen jól sikerült a mai délután.
2014. február 22., szombat
12. fejezet
Sziasztok! :)
Most nem is beszélnék sokat, csupán annyit, hogy ti is látjátok a fejlécet. Szerintem állati klassz lett. Hatalmas köszönet Joó Fanninak, osztálytársamnak, barátnőmnek, egy utcabeli lakosomnak, a mindenemnek. :DJoó Fanni blogjai: Wolf life
Szerelem a levegőben (Befejezett!)
Szerelem Párizsban
Ui.: Zane karakterét megtekinthetitek a Szereplők oldalon.
- Becca! Csak nem megtaláltad a sulit? Örülök neked!
Most nem is beszélnék sokat, csupán annyit, hogy ti is látjátok a fejlécet. Szerintem állati klassz lett. Hatalmas köszönet Joó Fanninak, osztálytársamnak, barátnőmnek, egy utcabeli lakosomnak, a mindenemnek. :DJoó Fanni blogjai: Wolf life
Szerelem a levegőben (Befejezett!)
Szerelem Párizsban
Ui.: Zane karakterét megtekinthetitek a Szereplők oldalon.
- Becca! Csak nem megtaláltad a sulit? Örülök neked!
Éppen hogy csak betettem a lábamat az iskola nagy vaskapuján, rögtön letámadnak. Zane egyenesen felém közeledett egy hatalmas vidám mosollyal az arcán.
Zane a mi osztályunkba jár. Nem a mi stílusunkat képviseli a srác, de vele egész jóban voltam mindig is. Igazi nőcsábász a pali. Barna haj, iszonyatosan szép kék szemek. A lányokat nagyon hamar leveszi a lábukról, elég egy szó, és az összes csaj belezúg. Zane tudja, hogy milyen jól néz ki és ezt természetesen ki is használja. Ugyan, ő csak élvezi az életet. Rengeteg vita volt miatta. Míg Kelly, Amanda és én bírjuk a fejét, addig Daniel és Rick akár egy kanál vízben is megtudnák fojtani.
- Szia Zane! - köszöntöttük egymást egy öleléssel. - Mizujs veled? Suliban történt valami izgalmas?
- Semmi. A folyosón csak azt lehet hallani, ahogy Patrickról csevegnek. Valaki már azt is elterjesztette, hogy meghalt. De veled mi van? Eléggé rosszul nézel ki, baj van?
- Csupán csak élek... Amúgy.. Eléggé megviseltek a történtek. Hát ez meg is látszik rajtam. De Rick folyamatosan javul, szóval.. Nincs okom aggódni.
- Semmi. A folyosón csak azt lehet hallani, ahogy Patrickról csevegnek. Valaki már azt is elterjesztette, hogy meghalt. De veled mi van? Eléggé rosszul nézel ki, baj van?
- Csupán csak élek... Amúgy.. Eléggé megviseltek a történtek. Hát ez meg is látszik rajtam. De Rick folyamatosan javul, szóval.. Nincs okom aggódni.
- Szereted, ugye? - pillantottam rám kedvesen Zane.
- Igen. - válaszoltam. Éreztem, ahogy elpirulok.
- Igen. - válaszoltam. Éreztem, ahogy elpirulok.
- Figyelj. Tudod, hogy nagyon nem bírom a csávót. Ha bántani mer, én esküszöm, hogy letépem a fejét!
- Nyugi. - mosolyogtam rá, majd meghallottuk a becsengőt.
Rohanni kezdtünk a folyosón. Szó szerint estünk be a tantermünk ajtaján, amin egy hatalmas horpadás volt. Furcsán méregettem, aztán csak legyintettem rá. Megfordultam és az osztály döbbenten bámultak rám. Az osztálytársaim mind engem néztek, mintha valami új gyerek lennék.
- Csak ők is meglepődtek, hogy bejöttél a suliba. - suttogta Zane, majd leült a helyére.
Elfoglaltam én is a helyemet. Mintha ezer éve lett volna, hogy ott ülök. Hirtelen minden eszembe jutott, ami ehhez a helyhez köt. A tanárok, mikor észrevették, hogy mennyi rágót tapasztottam a székem és az asztalom alá. Ahogy 10.-ben Zane és Rick egymásnak estek. Az a sok beszélgetés Kellyvel a pasikról és egyéb fontos dolgokról. Ahogy Daniel óra közepén átjött a mi termünkbe, felkapott az ölébe, és egyszerűen csak kivitt az óráról. Amikor Rick levette a cipőjét és dobálni kezdte a többi fiúval a teremben. Ahogy közösen felrajzolták a táblára Mrs Carrie-t kiparodizálva.
Kezeimet kinyújtottam, majd a fejemet a karomra hajtottam. Tovább nosztalgiáztam, kutakodtam a sok szép emlék között, amiket a barátaimmal szereztem.
Nekem ők az igazi családom - gondoltam magamba.
Gondolataimat szeretett fizika tanárom, Carrie szakította félbe.
- Jó reggelt osztály! - nézett végig az osztályon, majd tekintete megállt...rajtam. - Oh, kit látnak szemeim. Miss Becca! Nagyon.. örülök, hogy végre rájöttél, te még tanköteles vagy! - mondta gúnyos hanglejtéssel.
- Leakadna rólam? Köszönöm. - mondtam lazán. Nem törődtem azzal, hogy egy tanárral beszélek így. Megérdemelte.
Az óra további részében én néma csendben voltam. Hoztam a szokásos formámat, azaz: fej a padra, fülhallgató a fülbe, és relax.
Annyira elmerültem a zenében, hogy azt sem vettem észre, ahogyan az egész osztály a csengő hallatára kirobban a saját székéből, s minél gyorsabban próbálja elhagyni a tantermet. Az én asztalom mellett Zane állt meg.
- Jössz? - mosolygott rám kedvesen. - Úgy látom jót tenne egy kis friss levegő.
- Persze, az valóban. Eléggé elnyomott ez az óra.
Komótosan feltápászkodtam a székről, majd mikor az ajtóhoz értünk, egy pillanatra megtorpantam.
- Hogy a büdös életbe került ez a horpadás rá?
- Áhh, csak a szokásos osztályi balhék.
- Te kezed van a dologba, mi?
- Igen. - nevetett fel - Túl jól ismersz.
- Gondoltam. Te vagy a legnagyobb balhés az osztályban... Persze csak utánunk. - tettem hozzá gyorsan, végül kimentünk az udvarra. És most jött el az a pillanat, amikor nagyon mérges lettem, és szerintem bárkit megtudtam volna fojtani.
A szokásos helyünk felé vettem volna az irányt Zane-nel, de a hely foglalt volt. Körülbelül 7-8 ember ülhetett ott. Mikor az egyik srác elhúzta a fejét, tisztán láttam mindent. Az a szőke srác.. Az a szőke srác, aki miatt Rick kórházban fekszik..
Nyugodt tempóban odasétáltam hozzájuk Zane-nel a bal oldalamon. Mikor odaértünk, meglepetésemre Zane nyugodtan kezelt a szőkével és még pár emberrel, majd nevetve beszélgetni kezdtek. Később feltűnt a szőkének, hogy én is köztük vagyok, gúnyosan elnevette magát, és egy lenéző pillantást kaptam ajándékba.
- Hogy van a kicsi Patrick? - nézett fel rám. Utat törve magamnak a közelébe, szépen elé álltam és csak azután válaszoltam neki.
- Jobban, mint hinnéd.
- Kár.. Nagyon kár.. Reménykedtem benne, hogy legalább... Tudod... - mondta, majd elröhögte magát. Látta rajtam.. azt hitte fel tud idegesíteni. Érezni lehetett, hogy egyre feszültebb mindenki, és lélegzet visszafojtva nézik a jelenetet. Mindenki kíváncsi volt, hogy mi lesz az újabb balhé. Hogy a héten milyen sztorin csámcsoghatnak a diákok.
- Tudod.. Eléggé gyerekes szinten vagy. Másnak a halálát kívánod, csak mert kaptál egy szép kis foltot a szádra, mert még reflexed sincs. Azt kívánod bár csak ne lenne, csak mert te gyenge voltál, és azt akarod, hogy az iskolában mindenki elfelejtse azt a dolgot, hogy téged mennyire megaláztak. De Rick erős, oly annyira, hogy még a kómából is felébredt. Számára te csak kis hangya vagy, akit amikor csak akar, aföldbe tiporhat. Törődj bele, seggfej! - mondtam higgadtan, majd egy erős ütést adtam a vállára. Halkan feljajdult, és rögtön odaemelte a kezét a sértett helyre.
- Vagy talán tévedtem volna? Vagy gyakoroltál? Mindenesetre jól haladsz. A reflexed egyre jobb! - röhögtem fel, majd sarkon fordultam és ott hagytam őket.
Aztán.. Valami még mindig nem volt teljes. A szívemet nyomta még valami apró kis dolog. Úgy éreztem, még nem végeztem.
Megálltam, és a fejemet egy kicsit elfordítottam, de nem teljesen.
- Benned pedig Zane.. csalódtam. Nagyot csalódtam.
Ahogy mindent elmondtam mindenkinek, nekidőltem a suli koszos falánk, és csak némán figyeltem. Némán figyeltem, ahogy a padunk környékéről egyre több ember szállingózik el, Zane pedig tehetetlenül áll egy helyben.
Az óra további részében én néma csendben voltam. Hoztam a szokásos formámat, azaz: fej a padra, fülhallgató a fülbe, és relax.
Annyira elmerültem a zenében, hogy azt sem vettem észre, ahogyan az egész osztály a csengő hallatára kirobban a saját székéből, s minél gyorsabban próbálja elhagyni a tantermet. Az én asztalom mellett Zane állt meg.
- Jössz? - mosolygott rám kedvesen. - Úgy látom jót tenne egy kis friss levegő.
- Persze, az valóban. Eléggé elnyomott ez az óra.
Komótosan feltápászkodtam a székről, majd mikor az ajtóhoz értünk, egy pillanatra megtorpantam.
- Hogy a büdös életbe került ez a horpadás rá?
- Áhh, csak a szokásos osztályi balhék.
- Te kezed van a dologba, mi?
- Igen. - nevetett fel - Túl jól ismersz.
- Gondoltam. Te vagy a legnagyobb balhés az osztályban... Persze csak utánunk. - tettem hozzá gyorsan, végül kimentünk az udvarra. És most jött el az a pillanat, amikor nagyon mérges lettem, és szerintem bárkit megtudtam volna fojtani.
A szokásos helyünk felé vettem volna az irányt Zane-nel, de a hely foglalt volt. Körülbelül 7-8 ember ülhetett ott. Mikor az egyik srác elhúzta a fejét, tisztán láttam mindent. Az a szőke srác.. Az a szőke srác, aki miatt Rick kórházban fekszik..
Nyugodt tempóban odasétáltam hozzájuk Zane-nel a bal oldalamon. Mikor odaértünk, meglepetésemre Zane nyugodtan kezelt a szőkével és még pár emberrel, majd nevetve beszélgetni kezdtek. Később feltűnt a szőkének, hogy én is köztük vagyok, gúnyosan elnevette magát, és egy lenéző pillantást kaptam ajándékba.
- Hogy van a kicsi Patrick? - nézett fel rám. Utat törve magamnak a közelébe, szépen elé álltam és csak azután válaszoltam neki.
- Jobban, mint hinnéd.
- Kár.. Nagyon kár.. Reménykedtem benne, hogy legalább... Tudod... - mondta, majd elröhögte magát. Látta rajtam.. azt hitte fel tud idegesíteni. Érezni lehetett, hogy egyre feszültebb mindenki, és lélegzet visszafojtva nézik a jelenetet. Mindenki kíváncsi volt, hogy mi lesz az újabb balhé. Hogy a héten milyen sztorin csámcsoghatnak a diákok.
- Tudod.. Eléggé gyerekes szinten vagy. Másnak a halálát kívánod, csak mert kaptál egy szép kis foltot a szádra, mert még reflexed sincs. Azt kívánod bár csak ne lenne, csak mert te gyenge voltál, és azt akarod, hogy az iskolában mindenki elfelejtse azt a dolgot, hogy téged mennyire megaláztak. De Rick erős, oly annyira, hogy még a kómából is felébredt. Számára te csak kis hangya vagy, akit amikor csak akar, aföldbe tiporhat. Törődj bele, seggfej! - mondtam higgadtan, majd egy erős ütést adtam a vállára. Halkan feljajdult, és rögtön odaemelte a kezét a sértett helyre.
- Vagy talán tévedtem volna? Vagy gyakoroltál? Mindenesetre jól haladsz. A reflexed egyre jobb! - röhögtem fel, majd sarkon fordultam és ott hagytam őket.
Aztán.. Valami még mindig nem volt teljes. A szívemet nyomta még valami apró kis dolog. Úgy éreztem, még nem végeztem.
Megálltam, és a fejemet egy kicsit elfordítottam, de nem teljesen.
- Benned pedig Zane.. csalódtam. Nagyot csalódtam.
Ahogy mindent elmondtam mindenkinek, nekidőltem a suli koszos falánk, és csak némán figyeltem. Némán figyeltem, ahogy a padunk környékéről egyre több ember szállingózik el, Zane pedig tehetetlenül áll egy helyben.
2014. február 19., szerda
11. fejezet
Kukk! :)
Amint látjátok itthon vagyok. Valami iszonyatosan jó fej dokit kaptam ki, és még bent maradnom sem kellett. Csupán azért nem írtam eddig, mert rendeznem kellett a dolgaimat. Gondolok itt arra, hogy először el kellett azt érnem, hogy most már ne fájjon a fejem. El is felejtettem, hogy milyen úgy lenni, hogy nem lüktet a kobakod. >.<
Ezen kívül a házikat is folyamatosan csinálnom kellett.
De most már itt vagyok. És nem csak én, hanem az új fejezet is. Próbálom bepótolni a lemaradásaimat, és míg én itthon vagyok, egy kicsit előre haladtam a történettel. Már a 15. fejezetnél járok. :)
Visszafelé menet a kórházba, el nem tudtam elégszer mondani a
testvéremnek, hogy köszönöm. Teljesen felszabadultam ettől a
kiruccanástól. Újra jól éreztem magam. Úgy éreztem volt okom miért
nevetni.
- Tényleg nagyon hálás vagyok!
- Jahj Becca! Ezt már megbeszéltük nem? A tesód vagyok, és tudod, hogy rám bármikor bármiben számíthatsz.
- Kivéve akkor, mikor cigánypecsenyét rendelsz. Akkor inkább letagadnálak, ha nem baj. - mondtam, mire ő felnevetett és a nyakamnál átkarolt.
- Mi lenne veled nélkülem.. - mondtam, miközben beléptünk a kórház főbejáratán. Szemem elé rögtön kettő ágy került. Mind a kettőn súlyos égési sérüléseket szenvedő férfi feküdt. Mikor elmentünk mellettük, akaratlanul is belekapaszkodtam Amandába, hogy össze ne essek. Látvány eléggé megijesztett.
- Milyen érdekes.. - mondta az egyik nővér a másiknak - Szerencsétlenek.. Sosem lehet tudni, hogy mikor láthatjuk a társunkat utoljára.
- Ne is mond. Ez a baleset valami szörnyű.
Beszélgették egymás között, engem pedig egyre jobban furdalt a lelkiismeret, hiszen rögtön Patrick jutott az eszembe. Ezzel a kettő sráccal valami komoly baj történhetett egy hétköznapi tevékenység közben, és ha jól szedtem ki ezt az egészet, akkor valamelyik élet és halál között lebeg. Vagy akár mindkettő.
- Gyere, menjünk innen! - húzott magával a testvérem.
- Becca! Becca! - futott felém a folyosón izgatottan Kelly.
- Mikor jöttetek?
- Ez nem lényeges. Rick felébredt!! - mondta vidáman Kelly.
- Rick? Úgy érted.. Patrick? - néztem rá furcsán, mire ő felkacagott.
- Becenév.. majd elmesélem. Viszont ő látni akar! - mutatott be az ablakon. A beszélgetésben teljesen elvesztem a hír hallatán, és észre sem vettem, hogy már ott is vagyunk Patrick -mostantól Rick- kórterme előtt.
- Nagyon vigyázz! Ne mondj neki semmi olyat ami felizgatná. Nem szabad. Azt sem, hogy szereted.
- De..
- Nem szabad! Becca, értesd meg! Az állapota még nem a legjobb!
- Jó jó, oké. - adtam meg magam, mire lenyomtam a kilincset.
A szívem egyre hevesebben vert, és szó szerint reszkettem attól, hogy most mi lesz. Éreztem, ahogy közeledek az ágya felé, a lábaim remegnek és menni alig tudok.
Egy óvatos homlokpuszival fejeztem ki boldogságomat, hogy végre valahára felébredt. Kezemet lassan végig húztam a rendezetlen haján, majd végig le az arcán. Később leültem az ágya szélére, és több percig néma csend töltötte be a termet.
- Rick.. - szólaltam meg rekedt hangon. Elmosolyodott.
- Hozzád is elért ez a becenév? - mondta gyengén. Hangja számomra is ismeretlennek tűnt.
- Te honnan tudod?
- Kelly volt itt bent. Beszélt hozzám, de úgy csináltam.. -nyelt egy nagyot- mintha aludnék. Mikor ki akart menni, kérdeztem, hogy miért vagyok Rick.
- És elmondta?
- Nem.
- Nekem sem.
- Becca.. Ez a baleset..csak hogy tudd, semmit nem változtat az érzéseimen. Mindennél jobban szeretlek téged! - mondta, mire nekem könnybe lábadt a szemem. Kezét az én kézfejemre helyezte, én pedig úgy éreztem a testemet átjárja a melegség. Kilestem az ablakon, hogy lássam, mit művelhet odakinn Kelly. Csak nem fog haragudni rám...
- Én is szeretlek! Tudod, ez az egész ráébresztett engem arra, hogy mennyire fontos vagy nekem. - ömlött ki belőlem az, amit már napok óta elszeretnék neki mondani. Rick lesütötte a szemét, és láttam rajta, hogy hiába ennyire gyenge, a boldogság úrrá lesz rajta, és legszívesebben talpra állna, majd kiszaladna ebből a Világból. Az idilli hangulatot egy fekete, hosszú hajú nővér zavarta meg, akit korábban már többször is láttam.
- Pihennie kell a betegnek. - mondta arra utalva, hogy most már ideje lenne kimennem. Felálltam és búcsúzóul nyomtam egy puszit a fiú arcára.
Kimentem, és még körülbelül 10 percig az ablakból figyeltem ahogyan Patrick elalszik. Eleinte a nővérrel váltottak pár szót. Néha-néha kinéztek rám, szóval csak következtetni tudok, hogy rólam volt szó.
- Meg fog gyógyulni! - állt mögém Amanda és a derekamnál átkarolt. Mosolyra húztam a számat.
- Tudom. - fordítottam felé a fejemet. - Tudom, hogy meg fog.
Majd a későbbiekben együtt néztük az álom tengerébe ugró bolondos, de erős srác még mindig halálsápadt arcát.
Kelly és Daniel rávett, hogy most már nyugodjak meg és menjek haza egy kicsit pihenni. Mióta Rick kórházban volt én csak maximum éjszakára jöttem haza, hogy aludhassak egy kicsit több kevesebb sikerrel. Délelőttjeimet és délutánjaimat azzal töltöttem, hogy szerelmemet néztem, mikor is ébred fel, és látja meg újra a nap sugarait. Mivel most már saját szememmel láttam, hogy meg fog gyógyulni, a mai nap folyamán Amandával hazajöttünk.
- Anya, ott még azért nem tartunk! - nevettem fel.
- Rebecca. Elhiszem, hogy nagyon megviselt téged ez az egész, de.. - húzta el a száját - Október közepe fele történt a baleset, és nézd már meg a naptárat! Egy hét múlva december!
- Igazad van. Lehet be kéne mennem lassan.. De az ki van zárva, hogy bármit is bepótoljak! - mondtam komolyan, mire anya elröhögte magát.
- Ezt nem viccnek szántad, ugye? - fejezte be a nevetést.
- Nem. - vigyorodtam el, majd felmentem a szobámba, hogy bepakolhassak.
Egy órán át csak dühöngtem. Mégis hova a fenébe rakhattam azt a szar órarendet? Egyáltalán milyen nap lesz holnap? Mostanában az oké, hogy teljesen szétszórt vagyok, na de ennyire?
Miután tudatosult bennem, hogy holnap kedd lesz, fájó tekintettel siklott végig a szemem az órákon.
Fizika, biosz, irodalom, német és tesi. Ez valami szuper.. Nem beszélve arról, hogy reggel 8 órakor kinek van kedve fizikázni? És utolsó órában tesizni? A mostani órarenddel még most sem békéltem meg, de azt igazán díjazom, hogy 11.-ben még van egy tanulónak öt órája.
Amint látjátok itthon vagyok. Valami iszonyatosan jó fej dokit kaptam ki, és még bent maradnom sem kellett. Csupán azért nem írtam eddig, mert rendeznem kellett a dolgaimat. Gondolok itt arra, hogy először el kellett azt érnem, hogy most már ne fájjon a fejem. El is felejtettem, hogy milyen úgy lenni, hogy nem lüktet a kobakod. >.<
Ezen kívül a házikat is folyamatosan csinálnom kellett.
De most már itt vagyok. És nem csak én, hanem az új fejezet is. Próbálom bepótolni a lemaradásaimat, és míg én itthon vagyok, egy kicsit előre haladtam a történettel. Már a 15. fejezetnél járok. :)
Visszafelé menet a kórházba, el nem tudtam elégszer mondani a
testvéremnek, hogy köszönöm. Teljesen felszabadultam ettől a
kiruccanástól. Újra jól éreztem magam. Úgy éreztem volt okom miért
nevetni.- Tényleg nagyon hálás vagyok!
- Jahj Becca! Ezt már megbeszéltük nem? A tesód vagyok, és tudod, hogy rám bármikor bármiben számíthatsz.
- Kivéve akkor, mikor cigánypecsenyét rendelsz. Akkor inkább letagadnálak, ha nem baj. - mondtam, mire ő felnevetett és a nyakamnál átkarolt.
- Mi lenne veled nélkülem.. - mondtam, miközben beléptünk a kórház főbejáratán. Szemem elé rögtön kettő ágy került. Mind a kettőn súlyos égési sérüléseket szenvedő férfi feküdt. Mikor elmentünk mellettük, akaratlanul is belekapaszkodtam Amandába, hogy össze ne essek. Látvány eléggé megijesztett.
- Milyen érdekes.. - mondta az egyik nővér a másiknak - Szerencsétlenek.. Sosem lehet tudni, hogy mikor láthatjuk a társunkat utoljára.
- Ne is mond. Ez a baleset valami szörnyű.
Beszélgették egymás között, engem pedig egyre jobban furdalt a lelkiismeret, hiszen rögtön Patrick jutott az eszembe. Ezzel a kettő sráccal valami komoly baj történhetett egy hétköznapi tevékenység közben, és ha jól szedtem ki ezt az egészet, akkor valamelyik élet és halál között lebeg. Vagy akár mindkettő.
- Gyere, menjünk innen! - húzott magával a testvérem.
- Becca! Becca! - futott felém a folyosón izgatottan Kelly.
- Mikor jöttetek?
- Ez nem lényeges. Rick felébredt!! - mondta vidáman Kelly.
- Rick? Úgy érted.. Patrick? - néztem rá furcsán, mire ő felkacagott.
- Becenév.. majd elmesélem. Viszont ő látni akar! - mutatott be az ablakon. A beszélgetésben teljesen elvesztem a hír hallatán, és észre sem vettem, hogy már ott is vagyunk Patrick -mostantól Rick- kórterme előtt.
- Nagyon vigyázz! Ne mondj neki semmi olyat ami felizgatná. Nem szabad. Azt sem, hogy szereted.
- De..
- Nem szabad! Becca, értesd meg! Az állapota még nem a legjobb!
- Jó jó, oké. - adtam meg magam, mire lenyomtam a kilincset.
A szívem egyre hevesebben vert, és szó szerint reszkettem attól, hogy most mi lesz. Éreztem, ahogy közeledek az ágya felé, a lábaim remegnek és menni alig tudok.
Egy óvatos homlokpuszival fejeztem ki boldogságomat, hogy végre valahára felébredt. Kezemet lassan végig húztam a rendezetlen haján, majd végig le az arcán. Később leültem az ágya szélére, és több percig néma csend töltötte be a termet.
- Rick.. - szólaltam meg rekedt hangon. Elmosolyodott.
- Hozzád is elért ez a becenév? - mondta gyengén. Hangja számomra is ismeretlennek tűnt.
- Te honnan tudod?
- Kelly volt itt bent. Beszélt hozzám, de úgy csináltam.. -nyelt egy nagyot- mintha aludnék. Mikor ki akart menni, kérdeztem, hogy miért vagyok Rick.
- És elmondta?
- Nem.
- Nekem sem.
- Becca.. Ez a baleset..csak hogy tudd, semmit nem változtat az érzéseimen. Mindennél jobban szeretlek téged! - mondta, mire nekem könnybe lábadt a szemem. Kezét az én kézfejemre helyezte, én pedig úgy éreztem a testemet átjárja a melegség. Kilestem az ablakon, hogy lássam, mit művelhet odakinn Kelly. Csak nem fog haragudni rám...
- Én is szeretlek! Tudod, ez az egész ráébresztett engem arra, hogy mennyire fontos vagy nekem. - ömlött ki belőlem az, amit már napok óta elszeretnék neki mondani. Rick lesütötte a szemét, és láttam rajta, hogy hiába ennyire gyenge, a boldogság úrrá lesz rajta, és legszívesebben talpra állna, majd kiszaladna ebből a Világból. Az idilli hangulatot egy fekete, hosszú hajú nővér zavarta meg, akit korábban már többször is láttam.
- Pihennie kell a betegnek. - mondta arra utalva, hogy most már ideje lenne kimennem. Felálltam és búcsúzóul nyomtam egy puszit a fiú arcára.
Kimentem, és még körülbelül 10 percig az ablakból figyeltem ahogyan Patrick elalszik. Eleinte a nővérrel váltottak pár szót. Néha-néha kinéztek rám, szóval csak következtetni tudok, hogy rólam volt szó.
- Meg fog gyógyulni! - állt mögém Amanda és a derekamnál átkarolt. Mosolyra húztam a számat.
- Tudom. - fordítottam felé a fejemet. - Tudom, hogy meg fog.
Majd a későbbiekben együtt néztük az álom tengerébe ugró bolondos, de erős srác még mindig halálsápadt arcát.
***
- Nem kéne már iskolába is járnod, kicsim? - kérdezte anya az étkezőasztalnál ülve.Kelly és Daniel rávett, hogy most már nyugodjak meg és menjek haza egy kicsit pihenni. Mióta Rick kórházban volt én csak maximum éjszakára jöttem haza, hogy aludhassak egy kicsit több kevesebb sikerrel. Délelőttjeimet és délutánjaimat azzal töltöttem, hogy szerelmemet néztem, mikor is ébred fel, és látja meg újra a nap sugarait. Mivel most már saját szememmel láttam, hogy meg fog gyógyulni, a mai nap folyamán Amandával hazajöttünk.
- Anya, ott még azért nem tartunk! - nevettem fel.
- Rebecca. Elhiszem, hogy nagyon megviselt téged ez az egész, de.. - húzta el a száját - Október közepe fele történt a baleset, és nézd már meg a naptárat! Egy hét múlva december!
- Igazad van. Lehet be kéne mennem lassan.. De az ki van zárva, hogy bármit is bepótoljak! - mondtam komolyan, mire anya elröhögte magát.
- Ezt nem viccnek szántad, ugye? - fejezte be a nevetést.
- Nem. - vigyorodtam el, majd felmentem a szobámba, hogy bepakolhassak.
Egy órán át csak dühöngtem. Mégis hova a fenébe rakhattam azt a szar órarendet? Egyáltalán milyen nap lesz holnap? Mostanában az oké, hogy teljesen szétszórt vagyok, na de ennyire?
Miután tudatosult bennem, hogy holnap kedd lesz, fájó tekintettel siklott végig a szemem az órákon.
Fizika, biosz, irodalom, német és tesi. Ez valami szuper.. Nem beszélve arról, hogy reggel 8 órakor kinek van kedve fizikázni? És utolsó órában tesizni? A mostani órarenddel még most sem békéltem meg, de azt igazán díjazom, hogy 11.-ben még van egy tanulónak öt órája.
2014. február 16., vasárnap
Újra szünet!
Hello! :)
Nos emberek, nincs kedvem újra leírni, így ma két dolgot is megtudhattok.
Az első az az, hogy karácsonykor elkezdtem egy magánblogot, vagy egy úgynevezett e-naplót írni. Nem nagyon akartam kirakni ide, de ha jobban megfigyelitek akkor További blogok oldalon megtaláljátok.
Most ide is kiírom, hogyha valaki rábukkanna, vagy hogyha érdekli az életem, nyugodtan olvashatja. A blog a mindennapjaimat írja le, hogy mik kavarognak bennem, néha rakok ki képeket, vagy zenéket is.
Ami miatt ezt felfedem az csak a lustaság ereje. Nincs kedvem még egyszer leírni, hogy miért nem leszek a napokban, így mindenkit arra kérek, hogy olvassa el az utolsó bejegyzésemet rajta!
Nem kötelező utána olvasni, csak aki nagyon szeretné.
Megtekintéshez KATT!
És legutolsó sorban, mikor visszatérek, -reményeim szerint már hétvégén- egy két újítást csinálnék a blogon. Nem sok cucc, tehát olyanok, hogy háttér meg ezek maradnak, csak pár dolgot belevinnék az egészbe.
Ui.: Sajnálom, hogy ilyen sokat kihagyok. Jók legyetek, nevessetek sokat! :*
Nos emberek, nincs kedvem újra leírni, így ma két dolgot is megtudhattok.
Az első az az, hogy karácsonykor elkezdtem egy magánblogot, vagy egy úgynevezett e-naplót írni. Nem nagyon akartam kirakni ide, de ha jobban megfigyelitek akkor További blogok oldalon megtaláljátok.
Most ide is kiírom, hogyha valaki rábukkanna, vagy hogyha érdekli az életem, nyugodtan olvashatja. A blog a mindennapjaimat írja le, hogy mik kavarognak bennem, néha rakok ki képeket, vagy zenéket is.
Ami miatt ezt felfedem az csak a lustaság ereje. Nincs kedvem még egyszer leírni, hogy miért nem leszek a napokban, így mindenkit arra kérek, hogy olvassa el az utolsó bejegyzésemet rajta!
Nem kötelező utána olvasni, csak aki nagyon szeretné.
Megtekintéshez KATT!
És legutolsó sorban, mikor visszatérek, -reményeim szerint már hétvégén- egy két újítást csinálnék a blogon. Nem sok cucc, tehát olyanok, hogy háttér meg ezek maradnak, csak pár dolgot belevinnék az egészbe.
Ui.: Sajnálom, hogy ilyen sokat kihagyok. Jók legyetek, nevessetek sokat! :*
2014. február 13., csütörtök
10. fejezet
Mielőtt mindenki belekezdene az olvasásba, kérek mindenkit, hogy olvassa ezt el!
Tudom, hogy mostanában eléggé inaktív vagyok, de ennek természetesen meg van az oka. Iskola, család, iskola, család.
Az iskolában nagyon nagy a felfordulás. Az osztály, a tanárok, dolgozatok és a többi.
Itthon sem a legjobb a helyzet, főleg most. Az iskolában volt egy kisebb baleset, de nem nagy ügy. A halántékomat, vagy a halántékom alatt/felett, már nem emlékszek pontosan, elég erősen eltalált egy focilabda. Voltunk kórházba is ahol megállapították, hogy kisebb agyrázkódásom van. Nem mennék bele a részletekbe, annyi a lényeg, hogy szar a magyar egészségügy, és én magam is szarul vagyok. Egyre többet vagyok beteg, és legyengültnek érzem magam. Olyannyira, hogy egy szaros fejezetet nincs energiám megírni. Higgyétek el, nagyon igyekszem ezzel az egésszel, de türelmesnek kell lennetek, ahhoz, hogy új részt tudjatok olvasni. Baromira szégyenlem is magam, de nem tudok mit csinálni. Nagyon sajnálom!
Mióta Patrick kórházban van az életem egy romhalmaz. Nem eszek, nem járok suliba és aludni sem tudok. Csak magamba görnyedve fekszek az ágyon egész nap. A baleset ráébresztett arra, hogy az a srác mindennél fontosabb nekem, és hogy mennyire de mennyire szeretem.
Az orvosok nem engedik Patrick látogatását még azóta sem. Az állapota súlyos, életveszélyben forog. Mikor ezeket a szavakat hallottam Danieltől, úgy éreztem, nekem is tenni kéne valamit magammal, hogy ugyanabba a helyzetbe kerüljek mint ő. És hogyha talán Patrick elmegy közülünk egy másik világba, szó nélkül mennék utána. De egyenlőre ilyenre, még gondolni sem szabad.
Éppen a szobámban feküdtem és a plafont bámultam, mikor valaki kopogott az üvegablakú ajtómon.
- Gyere! - mondtam erőtlenül, vékony hangon. A szobámba anya dugta be a fejét. Szörnyülködve nézett végig a szobámon, ahol zsebkendők tömkelege hevert a földön. Kezében egy sárga színű tálca, amin egy forró húsleves volt.
- Enned kell Becca! - tette le az éjjeliszekrényemre a tálcát, majd leült az ágyam szélére.
- Nem vagyok éhes. - jelentettem ki, majd befordultam a fal felé.
- Nem csinálhatod ezt! Patrick kórházban van, fel fog épülni! - mondta határozottan, azonban hangjában észrevettem, hogy ebben ő sem olyan biztos. Én csak némán feküdtem az ágyamon, mire anya ráunt az egészre, és inkább magamra hagyott.
Délután egy óra körül lehetett. Úgy éreztem, hogy a testemet átjárja a fáradtság, és a legyengültség. Egy pillanatra hunytam le szemeimet, máris álomba merültem.
Ugyanaz az álom. Teljesen ugyanaz. Én menekültem, valaki követett. Ismét ugyanolyan göncök csüngtek rajtam. Színes tarkabarka göncök. Újra felébredtem akkor, mikor a kést a nyakamhoz szegezte.
Egyszer csak arra eszméltem, hogy apukám és anyukám fogja le mint két karomat, hatalmas erővel. Csurom víz volt a homlokom, a pólóm pedig néhol átizzadt.
- Hozz neki nyugtatót! - utasította anya apukámat. Lassan sikerült magamhoz térnem, és halkan annyit mondtam, hogy nem kell.
- Nézz már magadra! Tönkre tesz téged az, ami történt! - mondta könnyes szemekkel anya. Testileg legyengült voltam, mégis megfogtam a kezét és jó erősen megszorítottam. Éreztetni akartam vele, hogy megpróbálom magamat összekapni, csak azért, hogy nekik ne fájjon. De képtelen voltam rá.
Napok teltek el úgy, hogy a szobámból ki sem tettem a lábam. Szinte belebolondultam abba, hogy nem tudom mi lehet Patrickkal. Őrület, hogy nem is vettem észre mennyire fontos nekem. Őrület, hogy miatta jutottam el idáig. Mindent tiszta őrület!
Tudom, hogy mostanában eléggé inaktív vagyok, de ennek természetesen meg van az oka. Iskola, család, iskola, család.
Az iskolában nagyon nagy a felfordulás. Az osztály, a tanárok, dolgozatok és a többi.
Itthon sem a legjobb a helyzet, főleg most. Az iskolában volt egy kisebb baleset, de nem nagy ügy. A halántékomat, vagy a halántékom alatt/felett, már nem emlékszek pontosan, elég erősen eltalált egy focilabda. Voltunk kórházba is ahol megállapították, hogy kisebb agyrázkódásom van. Nem mennék bele a részletekbe, annyi a lényeg, hogy szar a magyar egészségügy, és én magam is szarul vagyok. Egyre többet vagyok beteg, és legyengültnek érzem magam. Olyannyira, hogy egy szaros fejezetet nincs energiám megírni. Higgyétek el, nagyon igyekszem ezzel az egésszel, de türelmesnek kell lennetek, ahhoz, hogy új részt tudjatok olvasni. Baromira szégyenlem is magam, de nem tudok mit csinálni. Nagyon sajnálom!
Mióta Patrick kórházban van az életem egy romhalmaz. Nem eszek, nem járok suliba és aludni sem tudok. Csak magamba görnyedve fekszek az ágyon egész nap. A baleset ráébresztett arra, hogy az a srác mindennél fontosabb nekem, és hogy mennyire de mennyire szeretem.
Az orvosok nem engedik Patrick látogatását még azóta sem. Az állapota súlyos, életveszélyben forog. Mikor ezeket a szavakat hallottam Danieltől, úgy éreztem, nekem is tenni kéne valamit magammal, hogy ugyanabba a helyzetbe kerüljek mint ő. És hogyha talán Patrick elmegy közülünk egy másik világba, szó nélkül mennék utána. De egyenlőre ilyenre, még gondolni sem szabad.
Éppen a szobámban feküdtem és a plafont bámultam, mikor valaki kopogott az üvegablakú ajtómon.
- Gyere! - mondtam erőtlenül, vékony hangon. A szobámba anya dugta be a fejét. Szörnyülködve nézett végig a szobámon, ahol zsebkendők tömkelege hevert a földön. Kezében egy sárga színű tálca, amin egy forró húsleves volt.
- Enned kell Becca! - tette le az éjjeliszekrényemre a tálcát, majd leült az ágyam szélére.
- Nem vagyok éhes. - jelentettem ki, majd befordultam a fal felé.
- Nem csinálhatod ezt! Patrick kórházban van, fel fog épülni! - mondta határozottan, azonban hangjában észrevettem, hogy ebben ő sem olyan biztos. Én csak némán feküdtem az ágyamon, mire anya ráunt az egészre, és inkább magamra hagyott.
Délután egy óra körül lehetett. Úgy éreztem, hogy a testemet átjárja a fáradtság, és a legyengültség. Egy pillanatra hunytam le szemeimet, máris álomba merültem.
Ugyanaz az álom. Teljesen ugyanaz. Én menekültem, valaki követett. Ismét ugyanolyan göncök csüngtek rajtam. Színes tarkabarka göncök. Újra felébredtem akkor, mikor a kést a nyakamhoz szegezte.
Egyszer csak arra eszméltem, hogy apukám és anyukám fogja le mint két karomat, hatalmas erővel. Csurom víz volt a homlokom, a pólóm pedig néhol átizzadt.
- Hozz neki nyugtatót! - utasította anya apukámat. Lassan sikerült magamhoz térnem, és halkan annyit mondtam, hogy nem kell.
- Nézz már magadra! Tönkre tesz téged az, ami történt! - mondta könnyes szemekkel anya. Testileg legyengült voltam, mégis megfogtam a kezét és jó erősen megszorítottam. Éreztetni akartam vele, hogy megpróbálom magamat összekapni, csak azért, hogy nekik ne fájjon. De képtelen voltam rá.
Napok teltek el úgy, hogy a szobámból ki sem tettem a lábam. Szinte belebolondultam abba, hogy nem tudom mi lehet Patrickkal. Őrület, hogy nem is vettem észre mennyire fontos nekem. Őrület, hogy miatta jutottam el idáig. Mindent tiszta őrület!
Pár héttel később
Ott ültem Patrick ágya mellett a nővéremmel együtt. Az orvosok pár napja engedélyezték a látogatást azoknak is, akik nem a hozzátartozójuk. Arca teljesen sápadt volt. Gyengének tűnt mind testileg és lelkileg is.
- Mennyi az idő? - törte meg a néma csendet Amanda. Előhúztam telefonomat a zsebemből.
- Még csak dél lesz. - közöltem.
- Ennünk kéne, nem gondolod? Most hogy végre láthatod őt, kérlek szépen vegyél erőt magadon. Egész nap maximum két szendvicset ettél meg semmi többet. - nézett rám Amanda kérlelően. Nagyon elgondolkoztam azon amit tőle hallottam, majd így szóltam:
- Jó, menjünk. Igazad van, de utána visszajövünk?
- Jó, menjünk. Igazad van, de utána visszajövünk?
Amanda akaratlanul is halvány mosolyra húzta a száját.
- Persze. - mondta, majd felkapta táskáját. - A közelben nyílt egy új étterem, próbáljuk ki!
Nem tudom, hogy miért de valahogy mindig Amanda tudja belém a legtöbb lelket önteni. Hiába alig mond valamit, úgy érzem, neki mindig igaza van. Nem mondta, de tudtam, hogy azt sugallja nekem, hogy nyugodjak meg, minden rendben lesz. Úgy is éreztem. Éreztem, hogy Patrick lassan bár, de fel fog épülni.
- Na mit eszel? - ült le egy asztalhoz, én pedig vele szemben foglaltam helyet.
- Öhmm, mik vannak? - kérdeztem, mire ő odanyújtott nekem egy étlapot. Komoly arckifejezéssel olvasni kezdtem, aztán előreláthatatlanul elnevettem magam.
- Ez valami vicc akar lenni? - törtem ki hangos nevetésembe.
- Ez valami vicc akar lenni? - törtem ki hangos nevetésembe.
- Mi az?
- Cigánypecsenye benzinnel flambírozva. - olvastam fel, mire még jobban röhögni kezdtem. Kimondva még viccesebb, mint olvasva.
- Jézusom, ne már! - kapta ki a kezemből a lapot, hogy ő is lássa. - Nem tudom, hogy mi ez, de baromi szarul hangzik. Inkább együnk valami normálisat.
- Jó jó, én sem erre gondoltam. - vettem vissza az étlapot. - Rántott sajt hasábburgonyával? Azt te is szereted, és nem is annyira drága. - ajánlottam fel, mire Amanda bólintott.
Amanda poénosan lóbálni kezdte karját azzal jelezve, hogy rendelni szeretnénk.
- Jó napot hölgyek! - állt meg mellettünk egy fiatal, 23 év körüli, barna hajú srác.
- Hello! - kuncogtunk Amandával.
- Mit hozhatok? - kérdezte mosolyogva.
- Én cigánypecsenyét kérnék benzinnel flambírozva! - mondta a testvérem, mire belőlem újra kiszakadt a nevetés.
- Ne már, te hülye vagy! - röhögtem. Már folytak a könnyeim, és a hasam is fájt, de képtelen voltam abbahagyni.
- Na jó. Én rántott sajtot kérek hasábburgonyával. - váltott komoly pozícióra.
- Én is. - vigyorogtam. A srác elég hülyén állt az asztalunk mellett, de később megszólalt.
- El vagytok. - nevetett. - Tesók vagy barátnők?
Amandával egymásra néztünk, majd egyszerre szólaltunk meg.
- Mind a kettő! - a srác elmosolyodott, majd közölte, hogy rögtön hozza az ételeket.
2014. január 25., szombat
9. fejezet
Amanda kikapta a kezemből a telefonom, és kinyomta a hívást. Felemeltem a fejem, így már többet láttam a területből. Egy helyen, mintha nem is lett volna fű, ezért odasiettem, hogy megnézzem mi van ott. Lassan, jó nagyokat lépkedve odamentem. Az volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy ott rögtön összeesek a látványtól és a rémültségtől. Patrick feküdt a sárban, mellkasának a jobb oldalába pedig egy tőr volt beledöfve. Arca pár tiszta kosz volt, ruhája átázott a vérétől.
- Neee!! - tört ki belőlem a hangos zokogás, majd a földre estem, Patrick mellé. Ahogy beletérdeltem a pocsolyába, a víz felcsapódott a világos kék farmeromra. Anya és apa rögtön odasiettek hozzám, és mikor meglátták az eszméletlen fiút, kezüket a szájuk elé rakták. Átkarolva bámultak le rám. Rám az összetört lányukra, akiben minden összeomlott. Éreztem, ahogy már tiszta víz az arcom könnyeimtől, de úgy éreztem még nem elég.
- Hívtam a mentőket, mindjárt itt lesznek! - futott vissza nővérem, majd legugolt mellém és megsimította a hátam. - Minden rendben lesz! - suttogta és az arcomra nyomott egy puszit.
- Nem lesz semmi sem rendben! Ez az őrült újra visszajött, és ki tudja még hányunkat fog elkapni! És akkor is ezzel fogsz jönni, hogy minden rendben lesz?! - dühöngtem.
- Jó jó, csak nyugodj meg kérlek! - ölelt magához szorosan, én pedig testvérem szeretetéből rögtön nyugalmat éreztem.
- Miért pont vele? - kérdeztem vékony, elcsuklott hangon. - Szeretem őt! - hajtottam fejemet a vállára Amanda pulcsija a vállán már sötétebb színű volt a kelleténél miattam.
- Tudom! - suttogta halkan.
Karikás, szemekkel és lefolyt fekete szemfestékkel ültem a kórház néma, rideg folyosóján. Az orvosok Patrick miatt ide-oda szaladgáltak, hogy állapotát stabilizálni tudják.
Leírhatatlan amit éreztem. Mintha egy épületet rombolnának le, ami darabokban hullik szét. Gondolni sem mertem arra, hogy talán elveszíthetem Patrickot. Ez a dolog, ami az imént történt, rávilágított arra, hogy ez a srác mindennél fontosabb nekem. Hogy soha nem akarom elveszíteni őt.
- Későre jár, menjünk haza. - állt meg előttem anya. Felnéztem rá, azonban látásom homályos volt a könnyeim miatt.
- Nem megyek sehova! - szögeztem le. Anya megértően bólintott, majd elment hogy hozzon nekem egy kávét.
Körülnézve a kórtermekben már sehol sem égett a lámpa, mindenki álomba merült. Később nagy zajokat hallottam, mintha valaki vagy inkább valakik futnának felém. Felemeltem a fejemet, és a folyosó végén Kelly, és Daniel fordult be. Rám néztek, majd erősen megpörgetve felém száguldottak.
Felálltam és erősen magamhoz öleltem mind a kettő barátomat. Nem mondták, de éreztem, hogy ők is arra gondolnak amire én. Ebben a helyzetben össze kell tartanunk, szükségünk van egymásra.
- Tessék! - tért vissza anya a pohár kávémmal. - Mi is itt maradunk!
- Semmi szükség erre! Majd mi vigyázunk a lányára, nyugodtan menjenek haza, és pihenjék ki magukat! - vetette fel Daniel, majd hálásan rápillantottam. Nem akartam még nagyobb szarba keverni a szüleimet és Amandát.
- Nem tudom.. - gondolkodott el anya.
- Tessék bennünk bízni! - szállt be Kelly is.
- Jól van nem bánom, de egyetek valamit. Ne üljetek itt egész éjszaka! - parancsolt ránk, majd kezembe nyomott egy kis pénzt, és elment. Két kezemben megfogtam a forró poharat és kortyolgatni kezdtem az innivalót. Daniel és Kelly előhúztak táskájukból egy-egy energiaitalt és azt kezdték el inni.
Két óra múlva ki jött egy orvos a teremből. Mind a hárman reflexből felálltunk, és odasiettünk az orvoshoz.
- Elnézést! - szólt oda Daniel, mikor észrevette, hogy nincs erőm megszólalni. - Hogy van az állapota?
- A testvérei? - nézett ránk az orvos nagy kék szemével a szemüvege mögül. A férfi körülbelül 45 év körüli lehetett.
- Nem egészen. - vallotta be tisztességesen Daniel.
- Sajnálom, akkor nem adhatok ki semmilyen információt Patrick Stewartról! - mondta ridegen. Megfordult, majd sebesen el is ment tőlünk.
- Várjon! - futott utána Daniel. Mind a ketten eltűntek a folyosó végén, mi pedig ott maradtunk tehetetlenül az ajtó előtt.
- Szerinted be lehet menni? - szólaltam meg végre valahára.
- Nem. És nem is fogunk bemenni. - mondta. Összegyűrtem az üres műanyag poharat, és kidobtam a kukába, majd visszaültem a székre.
- Nem bírom! Be kell mennem hozzá! Látnom kell őt! - álltam fel hirtelen a helyemről, egy fél óra múlva. Daniel nem jött még vissza, én pedig beleőrültem már a tehetetlenségbe és a tudatlanságba.
- Becca! - szólt rám Kelly, de már késő volt. Benyitottam a terembe, a mellkasom pedig újra sajogni kezdett. Patrick mellkasán be volt kötve a seb, azonban arca nem arról árulkodott, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Sápadt volt és gyenge.
- Nem jó ötlet, gyere ki! - suttogta Kelly.
- Jól van, csak várj! - mondtam halkan, és lassan odalépkedtem az ágy mellé. Óvatosan lehajoltam, és nyomtam egy gyengéd puszit Patrick arcára. Szemeimben újra összegyűltek a könnyek. Kelly feszülten, de mégis halvány mosollyal nézte végig a jelenetet, majd félrelépett, hogy ki tudjon engedni.
Visszaültünk a helyünkre. Pár perccel később Daniel is visszajött hozzánk, három szendviccsel a kezében.
- Beszéltem az orvossal. Elmondott mindent, viszont azt mondta, hogy senkinek sem mondhatom el. Hülye volt ha azt hitte, hogy így lesz.. - adta át nekünk a szendvicseket. Gyorsan kikaptam a kezéből, majd leraktam magam mellé.
- Mit mondott? - néztem rá türelmetlenül. Láttam rajta, hogy egyre kellemetlenebbül érzi magát. Egyáltalán nem jelentett jót...
- Neee!! - tört ki belőlem a hangos zokogás, majd a földre estem, Patrick mellé. Ahogy beletérdeltem a pocsolyába, a víz felcsapódott a világos kék farmeromra. Anya és apa rögtön odasiettek hozzám, és mikor meglátták az eszméletlen fiút, kezüket a szájuk elé rakták. Átkarolva bámultak le rám. Rám az összetört lányukra, akiben minden összeomlott. Éreztem, ahogy már tiszta víz az arcom könnyeimtől, de úgy éreztem még nem elég.
- Hívtam a mentőket, mindjárt itt lesznek! - futott vissza nővérem, majd legugolt mellém és megsimította a hátam. - Minden rendben lesz! - suttogta és az arcomra nyomott egy puszit.
- Nem lesz semmi sem rendben! Ez az őrült újra visszajött, és ki tudja még hányunkat fog elkapni! És akkor is ezzel fogsz jönni, hogy minden rendben lesz?! - dühöngtem.
- Jó jó, csak nyugodj meg kérlek! - ölelt magához szorosan, én pedig testvérem szeretetéből rögtön nyugalmat éreztem.
- Miért pont vele? - kérdeztem vékony, elcsuklott hangon. - Szeretem őt! - hajtottam fejemet a vállára Amanda pulcsija a vállán már sötétebb színű volt a kelleténél miattam.
- Tudom! - suttogta halkan.
Karikás, szemekkel és lefolyt fekete szemfestékkel ültem a kórház néma, rideg folyosóján. Az orvosok Patrick miatt ide-oda szaladgáltak, hogy állapotát stabilizálni tudják.
Leírhatatlan amit éreztem. Mintha egy épületet rombolnának le, ami darabokban hullik szét. Gondolni sem mertem arra, hogy talán elveszíthetem Patrickot. Ez a dolog, ami az imént történt, rávilágított arra, hogy ez a srác mindennél fontosabb nekem. Hogy soha nem akarom elveszíteni őt.
- Későre jár, menjünk haza. - állt meg előttem anya. Felnéztem rá, azonban látásom homályos volt a könnyeim miatt.
- Nem megyek sehova! - szögeztem le. Anya megértően bólintott, majd elment hogy hozzon nekem egy kávét.
Körülnézve a kórtermekben már sehol sem égett a lámpa, mindenki álomba merült. Később nagy zajokat hallottam, mintha valaki vagy inkább valakik futnának felém. Felemeltem a fejemet, és a folyosó végén Kelly, és Daniel fordult be. Rám néztek, majd erősen megpörgetve felém száguldottak.
Felálltam és erősen magamhoz öleltem mind a kettő barátomat. Nem mondták, de éreztem, hogy ők is arra gondolnak amire én. Ebben a helyzetben össze kell tartanunk, szükségünk van egymásra.
- Tessék! - tért vissza anya a pohár kávémmal. - Mi is itt maradunk!
- Semmi szükség erre! Majd mi vigyázunk a lányára, nyugodtan menjenek haza, és pihenjék ki magukat! - vetette fel Daniel, majd hálásan rápillantottam. Nem akartam még nagyobb szarba keverni a szüleimet és Amandát.
- Nem tudom.. - gondolkodott el anya.
- Tessék bennünk bízni! - szállt be Kelly is.
- Jól van nem bánom, de egyetek valamit. Ne üljetek itt egész éjszaka! - parancsolt ránk, majd kezembe nyomott egy kis pénzt, és elment. Két kezemben megfogtam a forró poharat és kortyolgatni kezdtem az innivalót. Daniel és Kelly előhúztak táskájukból egy-egy energiaitalt és azt kezdték el inni.
Két óra múlva ki jött egy orvos a teremből. Mind a hárman reflexből felálltunk, és odasiettünk az orvoshoz.
- Elnézést! - szólt oda Daniel, mikor észrevette, hogy nincs erőm megszólalni. - Hogy van az állapota?
- A testvérei? - nézett ránk az orvos nagy kék szemével a szemüvege mögül. A férfi körülbelül 45 év körüli lehetett.
- Nem egészen. - vallotta be tisztességesen Daniel.
- Sajnálom, akkor nem adhatok ki semmilyen információt Patrick Stewartról! - mondta ridegen. Megfordult, majd sebesen el is ment tőlünk.
- Várjon! - futott utána Daniel. Mind a ketten eltűntek a folyosó végén, mi pedig ott maradtunk tehetetlenül az ajtó előtt.
- Szerinted be lehet menni? - szólaltam meg végre valahára.
- Nem. És nem is fogunk bemenni. - mondta. Összegyűrtem az üres műanyag poharat, és kidobtam a kukába, majd visszaültem a székre.
- Nem bírom! Be kell mennem hozzá! Látnom kell őt! - álltam fel hirtelen a helyemről, egy fél óra múlva. Daniel nem jött még vissza, én pedig beleőrültem már a tehetetlenségbe és a tudatlanságba.
- Becca! - szólt rám Kelly, de már késő volt. Benyitottam a terembe, a mellkasom pedig újra sajogni kezdett. Patrick mellkasán be volt kötve a seb, azonban arca nem arról árulkodott, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Sápadt volt és gyenge.
- Nem jó ötlet, gyere ki! - suttogta Kelly.
- Jól van, csak várj! - mondtam halkan, és lassan odalépkedtem az ágy mellé. Óvatosan lehajoltam, és nyomtam egy gyengéd puszit Patrick arcára. Szemeimben újra összegyűltek a könnyek. Kelly feszülten, de mégis halvány mosollyal nézte végig a jelenetet, majd félrelépett, hogy ki tudjon engedni.
Visszaültünk a helyünkre. Pár perccel később Daniel is visszajött hozzánk, három szendviccsel a kezében.
- Beszéltem az orvossal. Elmondott mindent, viszont azt mondta, hogy senkinek sem mondhatom el. Hülye volt ha azt hitte, hogy így lesz.. - adta át nekünk a szendvicseket. Gyorsan kikaptam a kezéből, majd leraktam magam mellé.
- Mit mondott? - néztem rá türelmetlenül. Láttam rajta, hogy egyre kellemetlenebbül érzi magát. Egyáltalán nem jelentett jót...
2014. január 18., szombat
8. fejezet
Sziasztok! Újra itt vagyok, túl vagyok a felvételin. Kicsit lazábbra veszek most már mindent, nem fogok a könyvekbe belefulladni. Újult erővel visszatértem! :)
- Aggódok érte. - mondtam Kellynek, mikor kiléptünk az iskola kapuin.
- Patrick miatt?
- Nem.. Mari néni miatt a szomszédból.. Igen, miatta! - torkoltam le amiért ennyire érthetetlen.
- Jó nyugi! Egyébként meg nem kéne. Meg tudja védeni magát akármi van. Hagyni kell neki egy kis időt amíg feldolgozza a ma történteket.
- Hát de.. Egy nap kettő beírás, pluszba még az a buzi is a rendőrséggel fenyegetőzik. Te ezt hogy dolgoznád fel? - kérdeztem, közben átsétáltunk az utca másik oldalára.
- A beírás annyira nem is zavarna.. De a rendőrségtől.. Már eléggé paráznék.
- Na látod.. Menjünk el érte. Biztos vagyok benne, hogy a Gehennába van.
- Inkább ne.. Mondom.. Hagyjuk neki időt.
- De mondanom kell neki valamit! - fordultam meg, és elindultam a másik irányba. Azonban Kelly megszorította a karomat és visszarántott.
- Majd elmondod holnap!
- Ahh, jó.. Hagyjuk! - rántottam ki a karomat, majd elővettem a fülhallgatómat. A további időben már egymáshoz sem szóltunk, csak zenét hallgatunk.
Csak Patrickra tudtam gondolni, semmi másra. Olyan érzésem volt, mintha valami baja esett volna. Csak az vigasztal ebben az egészben, hogy általában az én megérzéseim szarok. Remélem, hogy most is így van.
- Megjöttem! - kiáltottam el magam, mihelyst beértem a bejárati ajtón. Meg sem vártam amíg az ősök visszaköszönnek, csak felsiettem a szobámba. Ledobtam a tatyómat az ágyra, majd a zsebem mélyéből kihalásztam a telefonomat. Írtam Patricknak egy üzenetet, hogy beszélnünk kell, de furcsa módon nem jött rá válasz. Egyre jobban téptem idegeimet, és egyre dühösebb lettem. Elegem volt az egészből. Már csak azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen.
- Vacsoraa! - ordított fel anya az első lépcsőfokon állva. Kirontottam a szobámból és dühösen lementem az étkezőasztalhoz.
- Hé, minden rendben? - kapott el Amanda az ajtó előtt.
- Úgy nézek ki, mint akivel minden rendbe van?! - förmedtem rá, majd legyintve véglegesen hozzáláttam a vacsorához.
Mondanom sem kell, hogy egy falat sem ment le torkomon, a családomban pedig hagyomány, hogy addig nem állunk fel az asztaltól, amíg mindenki be nem fejezte az étkezést. Ezért én csak turkáltam a tányéromban a rizses hús között és gondolkozni kezdtem.
Az érzés, hogy Patricknak valami baja esett, egyre erősebb volt bennem. De a tudat, hogy városunk kedvére gyilkoló embere újra a színen van, még jobban megrémisztett. Késztetést éreztem arra, hogy odamenjek a Gehennába, ha Patrickról van szó.
- Becca! Becca!! - csettintgetett előttem anya és apa.
- Hm? - eszméltem fel gondolataimból, és figyelmemet rájuk irányítottam.
- Jól vagy? Eléggé sápadtnak tűnsz.
- Jól vagyok, csak elgondolkoztam. Meddig tart a szobafogságom?
Anya és apa egymásra néztek, majd újra rám.
- Még elég sokáig.. Sajnáljuk! - mondta apa.
- De apa!! Patrick lehet, hogy veszélyben van! A Gehennába kell mennünk, most! - tört ki belőlem hirtelen. - Érzem, hogy valami baja esett! Érzem!! - kezdtem hangos zokogásba. Pár perccel később már éreztem, hogy Amanda a hátamat simogatja, és óvatosan bólint egyet anyáék felé, hogy menjünk oda.
- De hát már teljesen be van sötétedve.
- Anya! Nem érted meg, hogy Patrick veszélyben van?!
- Én hiszek Beccának, szerintem is jobb lenne, ha odamennénk. - állt ki mellettem Amanda.
- Jól van, menjünk!
Fél órával később elsuhantunk az iskola előtt, majd befordultunk a Gehenna utcájába. Ahogy egyre közelebb kerültünk a épülethez, egyre rosszabb és rosszabb érzések fogtak el. Úgy éreztem, mintha valaki egy kést döfött volna a mellkasomba, és bennem forgatná.
Mikor megérkeztünk, én rögtön kipattantam a kocsiból, és befelé vettem az irányt.
- Együtt megyünk be, Becca! - szólalt meg a hátam mögött apa, de nem nagyon érdekelt.
Megtettem a szokásos utat felfelé: végig a hosszú folyosón, fel a rozoga lépcsőn, majd a szokásos szobánkba, ahol lenni szoktunk. Lassan benéztem az ajtón, de nem volt ott senki. Ez számomra nem azt jelentette, hogy akkor feladom. Végig néztem a ház összes zegzugát, de nem találtam egy árva lelket sem. Ekkor hasított belém a legrosszabb érzés.
Kirontottam a házból, és a ház mögötti gazos terület felé vettem az irányt.
- Ne menj oda Becca! - ordított utánam Amanda. Megtorpantam, azonban nem azért, hogy engedelmeskedjek nővérem szavainak, hanem mert felfigyeltem valamire. A gazok közül egyre nagyobb mozgolódás hallatszott, és a fűszálak is egyre jobban mocorogtak. Féltem, ugyanis az volt az érzésem, hogy nem csak az én családom tartózkodik ezen a helyen, hanem valaki más is. Ezt még a szélre sem lehet fogni, hiszen a faágak még csak meg sem mozdultak. Aki velünk volt, Amanda szavai hallatán sietősre vette a dolgokat.
- Csss! - csitítottam le, mire ő halkan mellém jött. - Van itt valaki.
- Hallod Becca! Menjünk innen!
- Nem megyek addig, amíg nem találom meg Patrickot! - mondtam halkan, de erőteljes hangon. Minden egyes alkalommal a gazos területet vizsgálgattam, majd előhúztam a mobilom, és Patrick számát kezdtem el hívni. Tőlünk nem messze, de már a füvek között, halvány fény szűrődött ki. Odasiettem és rémültem kaptam fel Patrick mobilját a földről, majd hosszú ideig bámultam a képernyőt, amin még mindig az a jelzés volt, hogy én hívom őt.
- Aggódok érte. - mondtam Kellynek, mikor kiléptünk az iskola kapuin.
- Patrick miatt?
- Nem.. Mari néni miatt a szomszédból.. Igen, miatta! - torkoltam le amiért ennyire érthetetlen.
- Jó nyugi! Egyébként meg nem kéne. Meg tudja védeni magát akármi van. Hagyni kell neki egy kis időt amíg feldolgozza a ma történteket.
- Hát de.. Egy nap kettő beírás, pluszba még az a buzi is a rendőrséggel fenyegetőzik. Te ezt hogy dolgoznád fel? - kérdeztem, közben átsétáltunk az utca másik oldalára.
- A beírás annyira nem is zavarna.. De a rendőrségtől.. Már eléggé paráznék.
- Na látod.. Menjünk el érte. Biztos vagyok benne, hogy a Gehennába van.
- Inkább ne.. Mondom.. Hagyjuk neki időt.
- De mondanom kell neki valamit! - fordultam meg, és elindultam a másik irányba. Azonban Kelly megszorította a karomat és visszarántott.
- Majd elmondod holnap!
- Ahh, jó.. Hagyjuk! - rántottam ki a karomat, majd elővettem a fülhallgatómat. A további időben már egymáshoz sem szóltunk, csak zenét hallgatunk.
Csak Patrickra tudtam gondolni, semmi másra. Olyan érzésem volt, mintha valami baja esett volna. Csak az vigasztal ebben az egészben, hogy általában az én megérzéseim szarok. Remélem, hogy most is így van.
- Megjöttem! - kiáltottam el magam, mihelyst beértem a bejárati ajtón. Meg sem vártam amíg az ősök visszaköszönnek, csak felsiettem a szobámba. Ledobtam a tatyómat az ágyra, majd a zsebem mélyéből kihalásztam a telefonomat. Írtam Patricknak egy üzenetet, hogy beszélnünk kell, de furcsa módon nem jött rá válasz. Egyre jobban téptem idegeimet, és egyre dühösebb lettem. Elegem volt az egészből. Már csak azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen.
- Vacsoraa! - ordított fel anya az első lépcsőfokon állva. Kirontottam a szobámból és dühösen lementem az étkezőasztalhoz.
- Hé, minden rendben? - kapott el Amanda az ajtó előtt.
- Úgy nézek ki, mint akivel minden rendbe van?! - förmedtem rá, majd legyintve véglegesen hozzáláttam a vacsorához.
Mondanom sem kell, hogy egy falat sem ment le torkomon, a családomban pedig hagyomány, hogy addig nem állunk fel az asztaltól, amíg mindenki be nem fejezte az étkezést. Ezért én csak turkáltam a tányéromban a rizses hús között és gondolkozni kezdtem.
Az érzés, hogy Patricknak valami baja esett, egyre erősebb volt bennem. De a tudat, hogy városunk kedvére gyilkoló embere újra a színen van, még jobban megrémisztett. Késztetést éreztem arra, hogy odamenjek a Gehennába, ha Patrickról van szó.
- Becca! Becca!! - csettintgetett előttem anya és apa.
- Hm? - eszméltem fel gondolataimból, és figyelmemet rájuk irányítottam.
- Jól vagy? Eléggé sápadtnak tűnsz.
- Jól vagyok, csak elgondolkoztam. Meddig tart a szobafogságom?
Anya és apa egymásra néztek, majd újra rám.
- Még elég sokáig.. Sajnáljuk! - mondta apa.
- De apa!! Patrick lehet, hogy veszélyben van! A Gehennába kell mennünk, most! - tört ki belőlem hirtelen. - Érzem, hogy valami baja esett! Érzem!! - kezdtem hangos zokogásba. Pár perccel később már éreztem, hogy Amanda a hátamat simogatja, és óvatosan bólint egyet anyáék felé, hogy menjünk oda.
- De hát már teljesen be van sötétedve.
- Anya! Nem érted meg, hogy Patrick veszélyben van?!
- Én hiszek Beccának, szerintem is jobb lenne, ha odamennénk. - állt ki mellettem Amanda.
- Jól van, menjünk!
Fél órával később elsuhantunk az iskola előtt, majd befordultunk a Gehenna utcájába. Ahogy egyre közelebb kerültünk a épülethez, egyre rosszabb és rosszabb érzések fogtak el. Úgy éreztem, mintha valaki egy kést döfött volna a mellkasomba, és bennem forgatná.
Mikor megérkeztünk, én rögtön kipattantam a kocsiból, és befelé vettem az irányt.
- Együtt megyünk be, Becca! - szólalt meg a hátam mögött apa, de nem nagyon érdekelt.
Megtettem a szokásos utat felfelé: végig a hosszú folyosón, fel a rozoga lépcsőn, majd a szokásos szobánkba, ahol lenni szoktunk. Lassan benéztem az ajtón, de nem volt ott senki. Ez számomra nem azt jelentette, hogy akkor feladom. Végig néztem a ház összes zegzugát, de nem találtam egy árva lelket sem. Ekkor hasított belém a legrosszabb érzés.
Kirontottam a házból, és a ház mögötti gazos terület felé vettem az irányt.
- Ne menj oda Becca! - ordított utánam Amanda. Megtorpantam, azonban nem azért, hogy engedelmeskedjek nővérem szavainak, hanem mert felfigyeltem valamire. A gazok közül egyre nagyobb mozgolódás hallatszott, és a fűszálak is egyre jobban mocorogtak. Féltem, ugyanis az volt az érzésem, hogy nem csak az én családom tartózkodik ezen a helyen, hanem valaki más is. Ezt még a szélre sem lehet fogni, hiszen a faágak még csak meg sem mozdultak. Aki velünk volt, Amanda szavai hallatán sietősre vette a dolgokat.
- Csss! - csitítottam le, mire ő halkan mellém jött. - Van itt valaki.
- Hallod Becca! Menjünk innen!
- Nem megyek addig, amíg nem találom meg Patrickot! - mondtam halkan, de erőteljes hangon. Minden egyes alkalommal a gazos területet vizsgálgattam, majd előhúztam a mobilom, és Patrick számát kezdtem el hívni. Tőlünk nem messze, de már a füvek között, halvány fény szűrődött ki. Odasiettem és rémültem kaptam fel Patrick mobilját a földről, majd hosszú ideig bámultam a képernyőt, amin még mindig az a jelzés volt, hogy én hívom őt.
2014. január 10., péntek
I love school! -.-
Hát van egy rossz hírem... Úgy terveztem, hogy mivel itt van a hétvége
egy kicsit aktívabb leszek, de ez nem fog összejönni, sőt...
Szüneteltetnem kell a blogot egy kicsit a következő okok miatt.
Szóval.. Találkozunk január 19.-én addig is sziasztok!
- Rengeteg tanulnivaló. Legfőbb ok. Hétfőn németből, matekból és töriből dolgozatot írunk. Kedden fizikából, irodalomból és földrajzból. Szerdán nyelvtanból, csütörtökön pedig bioszból. Ezek mellett 15 db matek feladatot kell csinálnom órára, hogy meg legyen a négyes félévkor, és még felvételi feladatokat is szeretnék készíteni. Ja és még hétfőre el kéne pár rajzot készítenem szeretett tanáromnak....Bírom a tanárokat. Hajtják itt, hogy felvételi így meg úgy fontos, de bezzeg ezeket szünet előtt nem tudták volna elmondani.
- Pár dolgot rendbe kéne szednem magamban. Egy döntés előtt állok, amit nem írnék le. Sokat gondolkoztam ezen, de még most sem jutottam semmire, így hát.. Erre is időt kéne szánnom.
- Kaptam egy könyvet, melynek címe: Lélektársak. Célom, hogy felvételi előtt kiolvassam, szóval.. Értitek.
Szóval.. Találkozunk január 19.-én addig is sziasztok!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)