19. fejezet

  Hirtelen elhúzódtam tőle, tudtam, hogy ezt nem lett volna szabad megtenni. Akármennyire is bunkó lett velem Rick, nekem ő a mindenem, én őt szeretem.
  A szobámat síri csend töltötte ki. Hirtelen felpattantam az ágyról, és az ablakhoz mentem. Nem mintha lett volna valami érdekes odakint, de még mindig jobb, mint ezek után Zane szemébe nézni. Pár perc után, mikor még láttam a szemem sarkából, hogy az ágyamon tétlenül ül, megkértem rá, hogy távozzon.
- Sajnálom. - fordult vissza az ajtóból.
- Hogyne. - vágtam rá. Mikor hallottam, hogy az ajtó becsukódik, idegesen mászkálni kezdtem a szobámban. Ereimben csak úgy lüktetett a méreg, szívem már nem bírta el ezt a sok terhet. Azt hittem, hogy ott rögtön összeesek ettől a sok gondtól, ami körbevesz.
  A közelünkben tartózkodó sorozatgyilkossal semmire sem haladtunk az elmúlt pár napban. Már az alapból nagy feladat, hogy rábukkanjunk valami nyomra, erre csak úgy jönnek és leütnek. Rick ezt magasról leszarja, ami talán nagyobb fájdalom nekem, mint amikor Chad ütött meg. Rick-et Zane helyettesíti, már a szó szoros értelmében. Lehetne még ennél rosszabb?

  Egy órával később választ kaptam a kérdésemre. Amanda mihelyst hazaért az iskolából, rögtön beszáguldozott a szobámba, hogy megnézze mi van velem. Ennek eleinte örültem, hiszen létezik még ember, aki nem szar le engem magasról. Aztán a helyzet egyre feszültebbé és feszültebbé vált.
- Mondtam már, hogy Chad volt az! Chad! Érted?! Chad!! - kiabáltam vele. Közben már a hajamat tépve görnyedtem le az ágyamra.
- Nyugodj már meg ember! - förmedt rám.
- Nyugodjak meg? Most ezt te komolyan mondtad?! Azt sem tudod, hogy milyen életem van, de azt kéred, hogy nyugodjak meg?!
- Jahj, mintha annyi problémád lenne az életben.. - nézett le rám szánakozva. Úgy éreztem az volt az a pillanat, amikor a pohár betelt, a cérna pedig elszakadt nálam. Hangos, idegbeteges ordibálásomtól zengett perceken belül a ház, vagy talán még az utcánk is.
- Lószart sem haladunk a gyilkossal, Rick magasról tesz rám, Zane jön és megcsókol, és még hallgassam mindenki nyivákolását, hogy nem tudják mi történt, és hogy ki tette?! Amikor már 66x elmondtam, hogy leütöttek, elájultam, és Chad volt! Emlékezetkiesésem nincs, sőt hülye sem vagyok! Basszus, fogjátok már fel! - Amanda tágra nyílt szemekkel bámult rám, majd megrázva a fejét, gúnyos mosoly ült ki az arcára.
- Csodálkozol, ha Rick már szarik rád? Rebecca, egy hisztis picsa lett belőled! Akaratos vagy, mindig addig nyávogsz, amíg valami a tiéd nem lesz. Emlékezz csak vissza! Mindenki próbált lebeszélni a nyomozósdiról, de te a naiv, ostoba, hülye fejeddel csinálni akartad. Csak miattad megbeszéltük, ismétlem CSAK MIATTAD, hogy akkor belevágunk akár még 100 méteres hóban is. És ha még ez nem lenne elég, te mindig szerzel magadnak valami plusz balhét, mert természetesen neked sosem elég az, ami van, és valami bajod származik belőle. Látod? Megint bajod esett, és már mindenki szarik rád, mert elegünk van abból, hogy nem tudsz magadra vigyázni! Idáig jutottál.. - mondta hidegvérrel, majd köpött egyet a szőnyegemre. Éppen elindult volna, de én még szóltam hozzá pár szót.
- Köszönöm. Komolyan mondom, ezt egy életre megjegyeztem. Micsoda szerető család és barátok. - mondtam halkan, majd felkaptam a kabátomat az ágyamról, és elmentem. Elmentem attól a háztól, amit most annyira de utálok.
  Ez nem egy szokásos apró vita volt, mint ami a testvérek között szokott lenni. Annyira fájt a fejem, hogy gondolkozni nem is tudtam, csak a lelkemben éreztem valamit. Valami fájdalmat, amiről azt sem tudtam, hogy létezik, hiszen ennyire még sosem bántottak meg. A gyötrelmes, kínos szavak örökre belevésődtek a szívembe, főleg az, ahogyan ezeket nekem előadták. Egyszerűen és lazán. Mintha nem fogná fel, hogy mit beszél a húgának, mintha nem tudná, hogy ezeknek mekkora súlya van.

  Csípős hideg volt odakinn, egy lélek sem mászkált az utcákon. Mivel sietősen távoztam a lakásunkból, csak egy kabát volt rajtam semmi más. Se egy sál, se egy sapka, vagy egy kesztyű.. Csak a vékony farmerom, egy rövid póló, illetve a bélelt télikabátom. Teljesen szétfagytam, nem tudtam, hogy hova megyek, csak egyenesen előre lépdeltem. A hó néhol már olvadozott, így sárgásbarnás latyakot hagyott maga után, amit én nem valami nagy szeretettel kerülgettem ki.
  Már egy órája meneteltem a vékony sportcipőmben, mikor elértem egy kávézóhoz. A presszót most ősszel építették, életemben nem voltam még ott, hát itt az ideje. Belépve az üvegajtón, rögtön leültem egy asztalhoz és dideregve, dörzsölgetve a kezemet próbáltam felmelegedni.
- Hozhatok valamit? - jött oda hozzám a pincér nő.
- Nem, köszönöm. Ha nem lenne baj, akkor csak pár percre lennék itt felmelegedni. - mondtam reszketve. A lány sajnálkozó tekintettel méregetett engem, majd hosszas bámészkodás után megszólalt.
- Hozok neked egy forrócsokit. A ház ajándéka. - mosolygott rám, mire én hálásan lehunytam a szememet.
Mikor megérkezett a forrócsoki, megköszöntem a nőnek ezt a kis apróságot, ami tulajdonképpen nekem most hatalmas segítség volt, és lassan elkortyolgattam. Mikor végeztem, az ajtóban ácsorogva megköszöntem még egyszer, és elindultam. Első gondolatom azt lett, hogy most hogyan tovább, és merre. Aztán ráhagytam mindent a Sorsra, és arra igyekeztem tovább, ahol a tekintetem legelőször megakadt. Nem akartam túl messzire menni a házunktól, nem akartam most ismeretlen helyeket felfedezni, főleg nem ilyen jégdermesztő hidegben.

  Egy idő után észrevettem, hogy csak körbe körbe megyek szinte a házunk körül, így leültem egy árokba. Nem érdekelt, hogy hideg van, nem érdekelt, hogy felfázok, egyszerűen csak egyedül akartam lenni. Egyes egyedül. És ez a terv szinte csak az utcán volt megvalósítható. Rendezni akartam a gondolataimat, rendezni akartam a kapcsolataimat, megbeszélni mindent Rick-kel, bocsánatot kérni Zane-től, és bár elhatároztam, hogy mindent megjavítok, a nővéremmel való veszekedés után őt látni sem akarom.
  Nagy zűr volt a fejemben, az agyamban. Magamban már torkom szakadtából ordítottam, hogy valaki segítsen rajtam, hogy valaki mentsen ki ebből a helyzetből. A lila ujjaimmal durván belevéstem a hóba egy csomó 'help me!' feliratot, majd mikor erre is ráuntam már, belefeküdtem a hóba. Éreztem, ahogyan eljegesedett, kipirult arcomon végigfolynak a könnyeim. Az össz, amit akkor tenni tudtam, csak a gyötrelmes sóhajtozás volt. Egyszerűen nem fért a fejembe az, hogy ennyien megutálnak. Hogy ennyien tesznek rám, hogy ennyi embert nem érdekli az, ha valami tragédia történik velem, ami testileg káros lehet.
  Felfelé bámultam, hagytam, hogy elnyeljen a szürke égbolt. Egy idő után az embernek elfogy a türelme. Úgy érzi, hogy kész, nem bírja tovább és feladja. Amikor már nincs ereje gondolkodni sem, hogy hogyan hozzon helyre mindent az életében, a rossz dolgokat hogyan fordítsa jóra. Nálam most következett be ez a pillanat. Bármilyen furcsa is, ebben az egészben én éreztem magamat hibásnak, én senkit nem szidtam. De akkor már semmire sem akartam gondolni. Csak annyira vágytam, hogy hazamenjek, ledőljek az ágyamra, és pár hónapig fel se keljek. Meg akartam futamodni a gondok elől, elzárkózni a Világ elől. És óriás nagy kár, hogy már ahhoz sem volt erőm, hogy haza slattyogjak.
- Asszonyom! Jól van? - állt meg mellettem egy autó, aminek ablakából egy férfi nézett rám. Oldalra fordítottam a fejem, majd kábán válaszoltam neki.
- Igen, persze! -  A férfi összeráncolt szemöldökkel bámult le rám. Valószínűleg egy őrült emo feeling-es tinédzsernek ismert meg, aki fura módra a hóban fekszik vékonya felöltözve.
- Biztosan jól van? Hívok mentőt. - szállt ki a kocsiból, majd megállt fölöttem.
- Jól vagyok, csak egyedül akarok lenni!
- Halálra fog itt kint fagyni, nem hagyom magára! - mormogta mély hangján, majd lehajolva hozzám, felvett az ölébe. A tőlem sokkal idősebb férfi óvatosan berakott a hátsó ülésre, és mielőtt bármit is kérdezett volna tőlem, én már réges-régen a visszatérő álmomat álmodtam.

18. fejezet

  Erőtlenül megpróbáltam kinyitni a szememet, akárcsak résnyire is. Még mindig a folyosón terültem szét, körülöttem pedig homályos alakok álltak. Nem tudtam megkülönböztetni senkit, egyedül Zane-t ismertem fel, aki óvatosan leült mellém, és megpróbálta megtámasztani a fejemet. Közben motyogott még nekem valamit, de hogy mit, azt már nem értettem.
  Legyengült voltam, és fáradt. Legszívesebben végigaludtam volna az egész napot, úgy ahogy voltam, a folyosón. A fejem iszonyatosan fájt, úgy éreztem, mintha az agyam helyett egy növekedő golyó lenne bent, ami másodperceken belül képes lenne szétrobbanni.
- Becca! - csengett a fülemben a már sokadszorra elhangzott név. - Hallasz engem Becca? - mosódott előttem össze Zane arca. Mindent hallottam. Minden egyes neszt hallottam, csak nem tudtam semmilyen jelet adni, hogy igen, magamnál vagyok, és hallok.
- Valaki hozzon már egy pohár vizet, meg szóljon egy tanárnak! - hallottam meg egy másik ismerős hangot. Zane mögött Kelly ácsorgott tehetetlenül, és adta ki a parancsokat hisztis hangon. Úgy gondoltam, hogy összeszedem minden erőmet, és valami jelet próbálok mutatni. Nem volt kedvem egyik tanárhoz sem, akik engem hibáztatnak a történtekért. Hiszen ebben az iskolában, mindig engem találnak meg, mint bűntettest.
  Zane már fel is pattant volna, hogy elinduljon egy kis vízért, és egy tanárért. Mikor ezt megláttam, kimerülten szólaltam meg.
- Ne.
Minden hiába volt. Annyira halkan hebegtem, hogy senki nem hallotta meg, így Zane továbbcsinálta azt, amihez hozzá kezdett, Kelly pedig letérdelt mellém felváltva Zane helyét.
- Ne. - próbálkoztam újra, most már sikeresen.
- Mi ne? - kérdezte Kelly.
- Nem... Nem kell...tanár. - mondtam szakadozva.
- Látszik, hogy nem vagy eszednél. - mosolygott rám. Végignézett a folyosón, majd az órájára pillantott, és idegesen várta, hogy mikor jön vissza.
- Itt a víz. - érkezett meg Zane, majd letérdelt ő is. Lerakta a poharat a földre, és először segített nekem felülni.
- Te vérzel! - kapott a szájához Kelly ijedten, én viszont semmit nem éreztem.
- Még mázli, hogy az a srác észrevette őt. - mondta Zane, közben lekapta magáról a sima szürke színű pólóját. Elkezdte szétszakítani az anyagot, majd óvatosan a fejemen lévő, vérző sebre helyezte. - Ki tudja mi lett volna vele. - folytatta.
  De várjunk csak.. Ez vajon ki a szarról beszél? Milyen srác? Nem is volt itt senki! Egyedül én, és az a szemétláda. Én ütöttem ököllel az ajtót, vagy rosszul emlékszek? Vagy talán, az a mocsok kitalált egy egyszerű sztorit, amit ezek simán bevettek? Igen, valószínűleg ez a változat lesz. Azonban erre még csak rá sem mertem kérdezni ilyen állapotban. Hagytam egy kis időt, hogy jobban magamhoz térjek, és hogy erőt gyűjtsek. Utána megbeszélhetjük ezt az egészet.
- A tanárt nem hívtad? - kérdezte furcsán Kelly. Mielőtt Zane válaszolhatott volna, egy tanár már be is fordult a folyosóra, és felénk tipegett a magassarkú cipőjében. Nyugtalanító volt a kopogás, de mikor megláttam teljesen az arcát, akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Elsa tanárnő riadt tekintettel sietett felénk, majd hajolt le hozzám.
- Mi történt? - kezdte a legelején, majd pár perccel később kiegyenesedve Kellyhez fordult.
- Nem tudjuk. Egy fiú itt találta meg eszméletlenül. De majd jobb lesz, ha Beccától kérdezzük meg.
- Ki volt az a srác?
- Nem tudjuk a nevét. Feketébe volt öltözve, és ki volt pirulva rendesen. Még a haja is fekete volt..
- Chadnek hívják. - mondtam már egy kicsit erőteljesebben.
- Én is rá gondoltam. - csatlakozott a tanárnő is.
- Semmi nem úgy történt... Ahogy ő azt előadta. - mondtam, és a pohár vízhez kaptam. Ittam belőle pár kortyot, és tovább hallgattam a többiek beszélgetését.
- Vigyük haza. - emelt fel Zane.
- Hé héé, kisfiam! Póló sincs rajtad, minusz 11 fokban hogy akarod te haza vinni? - vetett ellent Elsa.
- Hol van Rick? - néztem rájuk felváltva. Zane nyelt egy nagyot, és közölte, hogy Zane lelépett azzal az utolsó mondatával, hogy unja már, hogy veled mindig történik valami.
- Hogy mi van?! - ment fel bennem a pumpa.
- Nyugodj meg, Rebecca! Ne izgasd most fel magad. - simította meg a hajamat Elsa. Engedelmeskedtem neki, és csak annyit szóltam Zane-nek, hogy hívja fel Rick-et és mondja azt neki, hogy haza kell vinni.
  Zane nem tökölt, rögtön kihúzta a nadrágja zsebéből a mobilját, és megkereste Rick számát. Kicsit arrébb állt, így nem hallottuk, hogy mit is beszélnek. Csak az arcáról tudtam olvasni, de néha még ezt sem, mert elfordult.
  Kicsit később vissza is jött hozzánk.
- Azt mondta, hogy nem jön. - mondta lazán.
- Hát ezt nem hiszem el! Ha annyira unja, hogy történik velem valami, miért nem vigyáz rám? A barátnője vagyok hahóó!! Elvileg fontos vagyok neki! Haza kéne vinni, ilyenkor miért nincs itt? - beszéltem szerintem magamhoz, mert a többieket ahogy láttam, most ezzel nem nagyon foglalkoztak.
- Majd később megbeszélitek oké? De most hazaviszem. - tekintett először rám, majd a tanárra Zane.
  Aztán hirtelen felkapott az ölébe, így teljesen közel kerültünk egymáshoz. Ujjaimat a nyaka mögött összekulcsoltam, és erősen kapaszkodtam, hogy le ne essek. Kicsit gyorsabban vert a szívem a kelleténél a közelség miatt. Később fejemet a vállára hajtottam, és a fülébe súgtam, hogy köszönök mindent. Egy nyakra puszival adta meg a választ, hogy ez csak természetes, és hogy rá mindig számíthatok.
- Menjetek a tanáriba, adok neked egy pulcsit! - utasította Zane-t a tanáriszobához.
- Női? - kuncogott a srác, ki karjaiban cipelt engem.
- Díjazom a humorod. - vágta rá gúnyosan Elsa.

  Nem tudom, hogy hány perc, vagy esetleg hány óra múlva, de én az ágyamon feküdve ébredeztem, Zane pedig az ablaknál állva bambult kifelé. A pihentető alvás után, már sokkal jobban éreztem magam, azonban a fejem még enyhén mindig lüktetett.
- Mennyi az idő? - zavartam meg ásítva. Egy gyors pillantást vetett az asztalomon lévő ébresztőórára.
- 15:34.
- Jézusom. És mikor aludtam el?
- Majd pont azt fogom nézni, mikor a hidegben téged viszlek a karomban. - röhögött fel zavartan.
- Jó na, bocsi.
- Egyébként Kelly is itt volt. Várta, hogy mikor ébredsz fel, de megunta.
- Ja, valahogy gondoltam, hogy mindenki megun. - mondtam sértetten.
- Ahj, nem úgy értettem. - ült le az ágyam szélére és megsimította a kézfejem.
- Hanem hogy? - húztam ki a kezem ingerülten. - Minek vagyok egyáltalán, ha engem mindenki csak megun?
- Ne akarj mindenkinek megfelelni Becca!
- Milyen mindenkinek?! A barátaim vagytok, mi az, hogy mindenkinek?! Jahj, bocs hogy megtámadtak, bocs, hogy leütöttek, bocs, hogy elájultam! Bocs, hogy egyáltalán létezek!! - keltem ki magamból.
- Mi? Mi az, hogy megtámadtak?
- Ja, mert te is beveszed azt, amit előadott az a köcsög! - förmedtem rá, mire ő hátrahőkölt.
- Na haragudj. - kértem tőle rögtön bocsánatot. Rájöttem, hogy nem pont azt kéne hibáztatni, aki Rick helyett hazahozott. Méghozzá nem is kocsival vagy valami, hanem az ölében minusz fokokban.
Elmosolyodva újra megkérdezte, hogy mi történt.
- Haza akartam menni. A kapunál jártam, mikor meghallottam, ahogy egy lány eléggé durván beszél egy fiúval. Aztán hallottam, hogy egy pofon is elcsattant. Közelebb akartam menni hozzájuk, hogy halljam min megy a vita. De a hó csak úgy ropogott a lábam alatt, és ezt ők is meghallották. A csaj utasította az egyik fiút, hogy kapjon el. Befutottam a suliba, és a folyosó végén megütött, amitől elestem. A lábamat összefogta, és húzni kezdett a földön. Jézusom, úgy éreztem magam, mint akit éppen kivégezni készülnek. - borzongtam meg. - Aztán... - folytattam tovább. - Amikor a termünk előtt jártunk, minden erőmet összeszedtem, és kihúztam a lábamat és dörömbölni kezdtem az ajtón. Még egy ütést kaptam, és minden elsötétült.
- Ezt nem hiszem el... - sütötte le a szemét. - Az a mocsok tudod mit mondott nekünk? - kérdezte, de mikor látta, hogy kíváncsian várom a választ, mesélni kezdte az ő sztoriját. - Mindenki hallotta, hogy valaki durván dörömböl az ajtón. A tanár nem akarta kinyitni, csak annyit mondott, hogy biztos valami diákcsíny. De az osztályból egy srác, csak azért is megnézte mi az. És akkor az a Chad.. Bepánikolva ordítani kezdett, hogy eszméletlenül talált egy lányt a folyosón. Minden egyes gyerek és persze a tanár is felugrott a helyéről, és az ajtóba tömörülve akartuk megnézni ki az. Valaki felkiáltott, hogy ez Becca, amit mi Rick-kel meghallottunk. Utat törve magunknak az emberek között, a saját szemünkkel akartuk látni, hogy tényleg te vagy-e az. És te is voltál. Itt mondta mérgesen Rick, hogy veled mindig történik valami, és utána lelépett. A szünetet eszméletlenül töltötted, és innentől meg már tudod magadtól is.
- Milyen szép gesztus Patrick-től. - csóváltam a fejemet csalódottan. - És akkor még anno én éreztem bűntudatot a szemét miatt! Amikor kórházban volt mindig mentem hozzá, és amíg magához nem tért, végig az ágya mellett ültem! Engem megtámadnak, erre ő letudja annyival, hogy rohadtul unja már ezt az egészet! Tegyen érte baszki! Mindannyian veszélyben vagyunk, nem fogja fel?! - ordítottam.
Másodpercekkel később Zane az ajkait az enyémre tapasztotta, és egy hosszú csókkal próbált megnyugtatni. Hupsz... Lehet, hogy egy kicsit túl sokat beszélek.

 

17. fejezet

  A csengőszó hallatára mindenki felugrott a helyéről, és kiözönlött a folyosóra. Én is pontosan így tettem volna, hogyha az általam legirritálóbb és legidegesítőbb hang meg nem állít a csodás cselekedetemben.
- Rebecca Palmer! - szólított meg Carrie. - Add ide a tájékoztatódat. Írásbeli szaktanárit kapsz, illetve beleírom, hogy mindenképpen beszélni akarok a szüleiddel!
  Sóhajtva visszamentem a helyemre. De ez a sóhajtás nem azért volt, mert megbántam volna amit tettem. Csupán csak azért, mert ez a seggfej az időmet húzza.
  Ledobtam az ellenőrzőt a tanári asztalra. Carrie rám nézett, és közölte velem, hogy mennyire reménytelen eset vagyok. Befirkantotta nekem azokat a dolgokat, amiket akart, és a kezembe nyomta a kis füzetet.
- Azt hiszi, hogy anyám nézegetni szokta? - emeltem fel a kezemben tartott ellenőrzőt. - Mert akkor nagyon téved. De ne tessék aggódni, majd megmutatom neki.
- Megtisztelnél vele. - kapta fel a naplót az asztalról és elszáguldozott.
  Követve őt, kiléptem a folyosóra. A többiek megvártak, hogy együtt lemehessünk a szünetre. Én elől mentem Rickel, Amanda, Daniel és Kelly pedig mögöttünk lemaradva.
  Hátulról valaki megragadta a karomat, és durván visszarántott Ricktől.
- Beszélnünk kell! - nézett rám szigorúan Amanda. Rick értetlenül fordult hátra, de én csak intettem a fejemmel, hogy menjenek nyugodtan, majd mi utánuk megyünk.
- Szerinted így hogy tudunk nyomozni? Ez baromság Becca!
- Nem értelek. Eddig benne voltál, most mitől változott meg a véleményed?!
- Kint 13 centis hó takar mindent! Szerinted így találni fogunk bármit is?! - emelte fel a hangját, mire én elcsitítottam.
- Halkabban már, te szerencsétlen. Ez a folyosó tele van tinikkel. - sziszegtem a fogaim között.
- Bocs. - nézett körül. - De nem érted, hogy miről beszélek? Hiába mennénk oda, semmit nem találnánk. Szerinted majd hólapáttal fogok menni meg seprűvel?
- Ja, a hátadon biztos jól nézne ki. Pont hozzád illik. - húztam gúnyos mosolyra a számat. Tudta, hogy nem sértésnek szánom, így unottan a plafonra nézett, és hagyta hogy kiéljem magam. Azonban egyre gyorsabban siettetett, hogy bökjem már ki azt, amit akarok.
- Amanda. Ha most nem, akkor máskor sem. Tavasszal már nem lesz ott semmi, elhiszed? - váltottam át komoly viselkedésbe.
- Akkor ez a hajó elúszott...
- Te nem vagy eszednél! Akkor megvárjuk míg jön egy másik? Jó, akkor legyen úgy. De remélem, hogy közülünk, te leszel a következő! - vágtam a fejéhez. Amint kicsúszott a számon, meg is bántam. Amanda először döbbenten bámult rám, majd egyszerűen megcsóválta a fejét, és kikerült. Egy ideig még magam előtt bámultam a nagy tömeget a folyosón.
- Ezt nem hiszem el... - gondoltam magamban, és leültem a hideg kőre. Neki dőltem a szekrénysornak, és gondolkozni kezdtem.
A gondolkodáshoz sem volt jelenleg semmi kedvem, így már csak össze-vissza nézelődtem az emberek között. Később már azt is meguntam, hogy levegőt veszek és hogy itt tartózkodok, így inkább úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Útközben belefutottam Rickbe, aki megkérdezte, hogy mi a gond. Csak legyintve annyit mondtam, hogy semmi és hogy hazamegyek.
- Vigyázz magadra. - súgta oda, és egy puszit nyomott a számra. Mosolyogva elléptem tőle, és lementem a lépcsőn.
Mikor kiértem a rideg téli fagyba, beugrott, hogy Amanda miről is beszélt. Ilyen hidegben, és ekkora hóban tényleg nem lehet semmit sem csinálni, főleg nem nyomokat keresni. Kérdés nincs.. Akkora egy idióta vagyok.
- Beszélj már, te nyomorék! - hallottam meg egy lány durva hangját, mikor a kapunál jártam. Először nem nagyon foglalkoztam vele, viszont később már egy pofon is elcsattant, ha jól hallottam.
- Tényleg nem tudok semmiről! - mondta rémülten egy kisfiú. Nagyon lassan, és óvatosan közeledni kezdtem a hangok felé.
  Kikukkantottam a téglafal mögül, és egy szőke lányt láttam, mögötte pedig kettő magas fekete hajú srácot tetőtől talpig feketébe öltözve. A három ember előtt egy vérző orrú alsóbb éves remegett a falhoz taszítva. A gyanús emberek nekem pont háttal álltak, így szabadon tudtam mozogni, hogy jobban megközelítsem őket.
- Ha beszélnél, már rég elmehettél volna. - mondta hideg vérrel a jobb oldali fiú. Még közelebb akartam menni hozzájuk, viszont ez már sikertelen volt. Ahogy a falhoz tapadva kommandóztam tovább, hiába mentem lassan, a hó ropogni kezdett a lábam alatt. Hirtelen megálltam, négy ember pedig felém fordult.
- Chad, kapd el! - utasította a szőke lány. A bal oldali fiú, - akinek már a nevét is tudom - azaz Chad rohanni kezdett felém. Teljesen bepánikolva fordultam meg és futottam előle. Nem haza felé, hanem inkább újra a suliba vettem az irányt, hogy segítséget tudjak kérni. Azonban egy jeges lépcsőn egyáltalán nem olyan könnyű felsietni, mint ahogy az a filmekben szokott lenni. Annyira igyekezni akartam, hogy a lépcső első fokán a lábam lecsúszott, így taknyoltam egy szépet. Hiába volt minusz nem tudom hány fok, én izzadtan néztem vissza Chad-re, hogy hol jár. Mikor tudatosult bennem, hogy itt van a nyomomban, gyorsan iparkodni kezdtem. Kis szerencsétlenkedés után, kihúztam a vasajtót. Az aulát néma csend töltötte be. Egy lélek sem volt már ott, becsengettek.
  Utoljára vettem még egy nagy levegőt, és újra rohanni kezdtem. Már nem is néztem hátra, csak a termünk felé rohantam. Mikor befordultam a folyosóra, Chad állt előttem. Fogalmam sem volt, hogy hogyan került oda, biztosan van valami szuper ereje.
- Basszus! - kiáltottam felé ijedtemben.
- Elég volt a fogócskából cica! - mondta nyugodtan, amitől még jobban megrémültem.
- Hagyjál már, nem is hallottam semmit.. Mit érdekel engem a magánügyetek. Csak egy jó tanács: ne a kisebbeket bántsátok. - próbáltam higgadt maradni.
- Kussolj már el, te ribanc! Ez nem magánügy, bárki kitalálhat a zsaruknak! - ordított rám, és egy hatalmas ütést kaptam az arcomra. Mondanom sem kell, hogy a hirtelen ütéstől, és a hatalmas erőtől rögtön a padlóra hanyatlottam.
  Felkiáltottam volna, de nem volt erőm. Kapálóztam volna, de nem volt erőm. A lábamnál fogva húzni kezdett a földön. Mikor elhaladtunk a mi termünk előtt, összegyűjtöttem minden erőmet, és megpróbáltam kihúzni a lábaim. Sikerült is, így szapora szívveréssel egy kicsit visszább kúsztam a termünkhöz. Felállni, és benyitni nem tudtam, annyira legyengültem az ütéstől, így csak hangosan és erősen dörömbölni kezdtem az ajtón.
- Valaki segítsen! - kiáltottam úgy, ahogy tőlem telt. Aztán egy újabb erős ütést éreztem a halántékomnál, amitől magas, hangos sípolást hallottam. Nyitva akartam tartani a szememet, de nem tudtam. A sötétség sokkal hívogatóbb és csábítóbb volt, mint szenvedni. Az fénytelen árnyba merültem el.