9. fejezet

Amanda kikapta a kezemből a telefonom, és kinyomta a hívást. Felemeltem a fejem, így már többet láttam a területből. Egy helyen, mintha nem is lett volna fű, ezért odasiettem, hogy megnézzem mi van ott. Lassan, jó nagyokat lépkedve odamentem. Az volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy ott rögtön összeesek a látványtól és a rémültségtől. Patrick feküdt a sárban, mellkasának a jobb oldalába pedig egy tőr volt beledöfve. Arca pár tiszta kosz volt, ruhája átázott a vérétől.
- Neee!! - tört ki belőlem a hangos zokogás, majd a földre estem, Patrick mellé. Ahogy beletérdeltem a pocsolyába, a víz felcsapódott a világos kék farmeromra. Anya és apa rögtön odasiettek hozzám, és mikor meglátták az eszméletlen fiút, kezüket a szájuk elé rakták. Átkarolva bámultak le rám. Rám az összetört lányukra, akiben minden összeomlott. Éreztem, ahogy már tiszta víz az arcom könnyeimtől, de úgy éreztem még nem elég.
- Hívtam a mentőket, mindjárt itt lesznek! - futott vissza nővérem, majd legugolt mellém és megsimította a hátam. - Minden rendben lesz! - suttogta és az arcomra nyomott egy puszit.
- Nem lesz semmi sem rendben! Ez az őrült újra visszajött, és ki tudja még hányunkat fog elkapni! És akkor is ezzel fogsz jönni, hogy minden rendben lesz?! - dühöngtem.
- Jó jó, csak nyugodj meg kérlek! - ölelt magához szorosan, én pedig testvérem szeretetéből rögtön nyugalmat éreztem.
- Miért pont vele? - kérdeztem vékony, elcsuklott hangon. - Szeretem őt! - hajtottam fejemet a vállára Amanda pulcsija a vállán már sötétebb színű volt a kelleténél miattam.
- Tudom! - suttogta halkan.

   Karikás, szemekkel és lefolyt fekete szemfestékkel ültem a kórház néma, rideg folyosóján. Az orvosok Patrick miatt ide-oda szaladgáltak, hogy állapotát stabilizálni tudják.
   Leírhatatlan amit éreztem. Mintha egy épületet rombolnának le, ami darabokban hullik szét. Gondolni sem mertem arra, hogy talán elveszíthetem Patrickot. Ez a dolog, ami az imént történt, rávilágított arra, hogy ez a srác mindennél fontosabb nekem. Hogy soha nem akarom elveszíteni őt.
- Későre jár, menjünk haza. - állt meg előttem anya. Felnéztem rá, azonban látásom homályos volt a könnyeim miatt.
- Nem megyek sehova! - szögeztem le. Anya megértően bólintott, majd elment hogy hozzon nekem egy kávét.
   Körülnézve a kórtermekben már sehol sem égett a lámpa, mindenki álomba merült. Később nagy zajokat hallottam, mintha valaki vagy inkább valakik futnának felém. Felemeltem a fejemet, és a folyosó végén Kelly, és Daniel fordult be. Rám néztek, majd erősen megpörgetve felém száguldottak.
Felálltam és erősen magamhoz öleltem mind a kettő barátomat. Nem mondták, de éreztem, hogy ők is arra gondolnak amire én. Ebben a helyzetben össze kell tartanunk, szükségünk van egymásra.
- Tessék! - tért vissza anya a pohár kávémmal. - Mi is itt maradunk!
- Semmi szükség erre! Majd mi vigyázunk a lányára, nyugodtan menjenek haza, és pihenjék ki magukat! - vetette fel Daniel, majd hálásan rápillantottam. Nem akartam még nagyobb szarba keverni a szüleimet és Amandát.
- Nem tudom.. - gondolkodott el anya.
- Tessék bennünk bízni! - szállt be Kelly is.
- Jól van nem bánom, de egyetek valamit. Ne üljetek itt egész éjszaka! - parancsolt ránk, majd kezembe nyomott egy kis pénzt, és elment. Két kezemben megfogtam a forró poharat és kortyolgatni kezdtem az innivalót. Daniel és Kelly előhúztak táskájukból egy-egy energiaitalt és azt kezdték el inni.
   Két óra múlva ki jött egy orvos a teremből. Mind a hárman reflexből felálltunk, és odasiettünk az orvoshoz.
- Elnézést! - szólt oda Daniel, mikor észrevette, hogy nincs erőm megszólalni. - Hogy van az állapota?
- A testvérei? - nézett ránk az orvos nagy kék szemével a szemüvege mögül. A férfi körülbelül 45 év körüli lehetett.
- Nem egészen. - vallotta be tisztességesen Daniel.
- Sajnálom, akkor nem adhatok ki semmilyen információt Patrick Stewartról! - mondta ridegen. Megfordult, majd sebesen el is ment tőlünk.
- Várjon! - futott utána Daniel. Mind a ketten eltűntek a folyosó végén, mi pedig ott maradtunk tehetetlenül az ajtó előtt.
- Szerinted be lehet menni? - szólaltam meg végre valahára.
- Nem. És nem is fogunk bemenni. - mondta. Összegyűrtem az üres műanyag poharat, és kidobtam a kukába, majd visszaültem a székre.
- Nem bírom! Be kell mennem hozzá! Látnom kell őt! - álltam fel hirtelen a helyemről, egy fél óra múlva. Daniel nem jött még vissza, én pedig beleőrültem már a tehetetlenségbe és a tudatlanságba.
- Becca! - szólt rám Kelly, de már késő volt. Benyitottam a terembe, a mellkasom pedig újra sajogni kezdett. Patrick mellkasán be volt kötve a seb, azonban arca nem arról árulkodott, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Sápadt volt és gyenge.
- Nem jó ötlet, gyere ki! - suttogta Kelly.
- Jól van, csak várj! - mondtam halkan, és lassan odalépkedtem az ágy mellé. Óvatosan lehajoltam, és nyomtam egy gyengéd puszit Patrick arcára. Szemeimben újra összegyűltek a könnyek. Kelly feszülten, de mégis halvány mosollyal nézte végig a jelenetet, majd félrelépett, hogy ki tudjon engedni.
Visszaültünk a helyünkre. Pár perccel később Daniel is visszajött hozzánk, három szendviccsel a kezében.
- Beszéltem az orvossal. Elmondott mindent, viszont azt mondta, hogy senkinek sem mondhatom el. Hülye volt ha azt hitte, hogy így lesz.. - adta át nekünk a szendvicseket. Gyorsan kikaptam a kezéből, majd leraktam magam mellé.
- Mit mondott? - néztem rá türelmetlenül. Láttam rajta, hogy egyre kellemetlenebbül érzi magát. Egyáltalán nem jelentett jót...

8. fejezet

Sziasztok! Újra itt vagyok, túl vagyok a felvételin. Kicsit lazábbra veszek most már mindent, nem fogok a könyvekbe belefulladni. Újult erővel visszatértem! :)

- Aggódok érte. - mondtam Kellynek, mikor kiléptünk az iskola kapuin.
- Patrick miatt?
- Nem.. Mari néni miatt a szomszédból.. Igen, miatta! - torkoltam le amiért ennyire érthetetlen.
- Jó nyugi! Egyébként meg nem kéne. Meg tudja védeni magát akármi van. Hagyni kell neki egy kis időt amíg feldolgozza a ma történteket.
- Hát de.. Egy nap kettő beírás, pluszba még az a buzi is a rendőrséggel fenyegetőzik. Te ezt hogy dolgoznád fel? - kérdeztem, közben átsétáltunk az utca másik oldalára.
- A beírás annyira nem is zavarna.. De a rendőrségtől.. Már eléggé paráznék.
- Na látod.. Menjünk el érte. Biztos vagyok benne, hogy a Gehennába van.
- Inkább ne.. Mondom.. Hagyjuk neki időt.
- De mondanom kell neki valamit! - fordultam meg, és elindultam a másik irányba. Azonban Kelly megszorította a karomat és visszarántott.
- Majd elmondod holnap!
- Ahh, jó.. Hagyjuk! - rántottam ki a karomat, majd elővettem a fülhallgatómat. A további időben már egymáshoz sem szóltunk, csak zenét hallgatunk.
   Csak Patrickra tudtam gondolni, semmi másra. Olyan érzésem volt, mintha valami baja esett volna. Csak az vigasztal ebben az egészben, hogy általában az én megérzéseim szarok. Remélem, hogy most is így van.
- Megjöttem! - kiáltottam el magam, mihelyst beértem a bejárati ajtón. Meg sem vártam amíg az ősök visszaköszönnek, csak felsiettem a szobámba. Ledobtam a tatyómat az ágyra, majd a zsebem mélyéből kihalásztam a telefonomat. Írtam Patricknak egy üzenetet, hogy beszélnünk kell, de furcsa módon nem jött rá válasz. Egyre jobban téptem idegeimet, és egyre dühösebb lettem. Elegem volt az egészből. Már csak azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen.

- Vacsoraa! - ordított fel anya az első lépcsőfokon állva. Kirontottam a szobámból és dühösen lementem az étkezőasztalhoz.
- Hé, minden rendben? - kapott el Amanda az ajtó előtt.
- Úgy nézek ki, mint akivel minden rendbe van?! - förmedtem rá, majd legyintve véglegesen hozzáláttam a vacsorához.
Mondanom sem kell, hogy egy falat sem ment le torkomon, a családomban pedig hagyomány, hogy addig nem állunk fel az asztaltól, amíg mindenki be nem fejezte az étkezést. Ezért én csak turkáltam a tányéromban a rizses hús között és gondolkozni kezdtem.
   Az érzés, hogy Patricknak valami baja esett, egyre erősebb volt bennem. De a tudat, hogy városunk kedvére gyilkoló embere újra a színen van, még jobban megrémisztett. Késztetést éreztem arra, hogy odamenjek a Gehennába, ha Patrickról van szó.
- Becca! Becca!! - csettintgetett előttem anya és apa.
- Hm? - eszméltem fel gondolataimból, és figyelmemet rájuk irányítottam.
- Jól vagy? Eléggé sápadtnak tűnsz.
- Jól vagyok, csak elgondolkoztam. Meddig tart a szobafogságom?
Anya és apa egymásra néztek, majd újra rám.
- Még elég sokáig.. Sajnáljuk! - mondta apa.
- De apa!! Patrick lehet, hogy veszélyben van! A Gehennába kell mennünk, most! - tört ki belőlem hirtelen. - Érzem, hogy valami baja esett! Érzem!! - kezdtem hangos zokogásba. Pár perccel később már éreztem, hogy Amanda a hátamat simogatja, és óvatosan bólint egyet anyáék felé, hogy menjünk oda.
- De hát már teljesen be van sötétedve.
- Anya! Nem érted meg, hogy Patrick veszélyben van?!
- Én hiszek Beccának, szerintem is jobb lenne, ha odamennénk. - állt ki mellettem Amanda.
- Jól van, menjünk!

  Fél órával később elsuhantunk az iskola előtt, majd befordultunk a Gehenna utcájába. Ahogy egyre közelebb kerültünk a épülethez, egyre rosszabb és rosszabb érzések fogtak el. Úgy éreztem, mintha valaki egy kést döfött volna a mellkasomba, és bennem forgatná.
  Mikor megérkeztünk, én rögtön kipattantam a kocsiból, és befelé vettem az irányt.
- Együtt megyünk be, Becca! - szólalt meg a hátam mögött apa, de nem nagyon érdekelt.
Megtettem a szokásos utat felfelé: végig a hosszú folyosón, fel a rozoga lépcsőn, majd a szokásos szobánkba, ahol lenni szoktunk. Lassan benéztem az ajtón, de nem volt ott senki. Ez számomra nem azt jelentette, hogy akkor feladom. Végig néztem a ház összes zegzugát, de nem találtam egy árva lelket sem. Ekkor hasított belém a legrosszabb érzés.
Kirontottam a házból, és a ház mögötti gazos terület felé vettem az irányt.
- Ne menj oda Becca! - ordított utánam Amanda. Megtorpantam, azonban nem azért, hogy engedelmeskedjek nővérem szavainak, hanem mert felfigyeltem valamire. A gazok közül egyre nagyobb mozgolódás hallatszott, és a fűszálak is egyre jobban mocorogtak. Féltem, ugyanis az volt az érzésem, hogy nem csak az én családom tartózkodik ezen a helyen, hanem valaki más is. Ezt még a szélre sem lehet fogni, hiszen a faágak még csak meg sem mozdultak. Aki velünk volt, Amanda szavai hallatán sietősre vette a dolgokat.
- Csss! - csitítottam le, mire ő halkan mellém jött. - Van itt valaki.
- Hallod Becca! Menjünk innen!
- Nem megyek addig, amíg nem találom meg Patrickot! - mondtam halkan, de erőteljes hangon. Minden egyes alkalommal a gazos területet vizsgálgattam, majd előhúztam a mobilom, és Patrick számát kezdtem el hívni. Tőlünk nem messze, de már a füvek között, halvány fény szűrődött ki. Odasiettem és rémültem kaptam fel Patrick mobilját a földről, majd hosszú ideig bámultam a képernyőt, amin még mindig az a jelzés volt, hogy én hívom őt.

I love school! -.-

Hát van egy rossz hírem... Úgy terveztem, hogy mivel itt van a hétvége egy kicsit aktívabb leszek, de ez nem fog összejönni, sőt... Szüneteltetnem kell a blogot egy kicsit a következő okok miatt.

1. Rengeteg tanulnivaló. Legfőbb ok. Hétfőn németből, matekból és töriből dolgozatot írunk. Kedden fizikából, irodalomból és földrajzból. Szerdán nyelvtanból, csütörtökön pedig bioszból. Ezek mellett 15 db matek feladatot kell csinálnom órára, hogy meg legyen a négyes félévkor, és még felvételi feladatokat is szeretnék készíteni. Ja és még hétfőre el kéne pár rajzot készítenem szeretett tanáromnak....Bírom a tanárokat. Hajtják itt, hogy felvételi így meg úgy fontos, de bezzeg ezeket szünet előtt nem tudták volna elmondani. 
2. Pár dolgot rendbe kéne szednem magamban. Egy döntés előtt állok, amit nem írnék le. Sokat gondolkoztam ezen, de még most sem jutottam semmire, így hát.. Erre is időt kéne szánnom.
3. Kaptam egy könyvet, melynek címe: Lélektársak. Célom, hogy felvételi előtt kiolvassam, szóval.. Értitek.  

Remélem megértitek a helyzetemet, és senkit sem bántok meg ezzel.
Szóval.. Találkozunk január 19.-én addig is sziasztok!