Nem fejezet!

Sziasztok!
Már biztos észrevettétek, hogy múlthéten sem volt már fejezet. És most sem lesz. Nagyon sajnálom, de egyszerűen nincs ihletem, nem tudom mit írjak. Múlthéten azért nem szóltam, mert azt hittem mostanra már tudok köpni egy bejegyzést, de sehol semmi. Elsiettetni sem akarom, mert nem szeretném, ha egy unalmas rész sikerülne, így inkább várok, és remélem Ti is türelemmel lesztek.
Tényleg nagyon nagyon sajnálom, jövőhétre ígérem, hogy írok valamit.
Mindenkinek jó éjszakát! :*

16. fejezet

  Amandával még átbeszéltük, hogy hogyha elmondja neki, akkor azt hogyan fogja megtenni. A bátorsága nem kérdéses, mert ő akárhányszor szerelmes lett, mindig odaállt a fiú elé. Sosem nyivákolt, hogy ő azt nem meri. Nagyobb bajba volt azzal, hogy hogyan kezdjen bele.
  Emlékszem, amikor régen mesélt egy sztorit. Még általánosban odaállt a fiú elé, azonban meg sem tudott szólalni. Vagyis.. Mekegett valamit..Nem azért beszélt össze vissza, mert megijedt, hanem mert nem tudta, hogyan kezdjen bele ebbe az egészbe. Mire összeszedte volna magát, észbe kapott, hogy a fiú már ott sem volt, egyszerűen faképnél hagyta. Ez a beégés csak az egyik a sok közül..

  Hétfőn Amandával együtt mentünk a suliba. Mikor kiléptünk az ajtón, megcsapta az arcunkat a hideg téli fuvallat. Éjszaka leesett az első decemberi hó, így a táj gyönyörű fehér ruhába öltözött. A szél enyhén fújt, így néhol a hó porát lágyan felkapta, és egyre messzebbre repítette.
- Hogy én mennyire imádom a telet! - mondtam lelkesen, és tovább pásztáztam tekintetemmel a szomszéd házak előtti lapátoló embereket.
- Én rühellem! - vetett ellent mogorván a nővérem, majd neki álltunk az útnak.
  Én az utat úgy töltöttem végig, hogy meg sem szólaltam, csak ide-oda ingattam a fejemet. Mindig is szerettem a telet.
  Boldogsággal tölt el, ha látom a hóembert, hóangyalkát készítő gyerekeket. Ha látom, ahogyan az egymást szerető anyuka és apuka húzzák a szánkón 6-7 éves apró gyermeküket, aki vígan nézelődik az utcákon, majd húzás közben lerakja lágyan kezét az útra, hogy egy kis havat szedjen fel, és hógolyót tudjon gyúrni. Ahogyan mindenki karácsonyi és szilveszteri lázban ég, díszítik a házat kívülről, belülről. Mindezek apró örömök az életben, amiket nagyon meg kell becsülni. Hiszen ezek ingyen vannak.
  Annyira elgondolkoztam az ilyesmi dolgokon, hogy észre sem vettem, már a suliban vagyunk. Persze szerintem még akkor sem jöttem volna rá, ha nem kapja el egy hógolyó a fejemet.
- Melyik volt az? - fordultam hátra a fejemet fogva, ami először havas, utána pedig vizes lett.
Mögöttem az alsóbb évesek lehajtott fejjel álltak, nem akarták elmondani, hogy ki tette. Érdekes módon, egyiknek sem akartam beszólni. Csak élvezik az időt, amíg lehet.
- Héé Becca! - ráncigálta a kabátomat Amanda. Láttam rajta, hogy valamitől nagyon izgalomba jött.
- Mi van?
- Ott van! - bökött a fejével a suli bejárati ajtajához. Thomas az ajtónak dőlve nyomkodta a telefonját. Sima fekete kabát volt rajta, száját pedig ha jól láttam, egy FC Barcelona-s sállal takarta el. Felnézett a telefonjából, és mosolyogva felénk integetett.
- Huuuh, mély levegő. - vett egy nagy levegőt Amanda - Csak lazán. - mondta, majd megindult felé.
Én inkább lemaradtam, nem akartam elrontani a hangulatot, így elővettem a jól bevált trükkömet. Kihúztam a mobilom, és úgy csináltam, mintha valakivel elég kellemesen beszélgetnék. A távolból titokban minden egyes mozdulatukat figyeltem. Azt is láttam, ahogyan egy öleléssel, majd két puszival köszöntik egymást.
- Hát ezek totál egymásba vannak esve. - mondtam elmerengve. Annyira belemerültem a bámulásukba, hogy a kezemben lévő készülékről teljesen megfeledkeztem. A telefonom már szinte mell magasságban volt nálam. Az előttem elsétáló 10.-es furcsán rám pillantott, én pedig felhúzott szemöldökkel mordultam rá.
- Mi van? - szóltam be neki, mire ő el is húzta a csíkot.
- Semmi. - karolt át valaki hátulról. Illatát ismét felismertem, így félrehajtottam a fejem, és hagytam, hogy megcsókoljon.
- Gyönyörű vagy. - dicsért meg Rick két csók között. Zavartan motyogtam valamit, majd kézen fogva besétáltunk a suliba. Mikor elmentünk Amandáék mellett, Rick-kel odaköszöntünk nekik. Hogy a többiek ne vegyék észre, dobtam egy kacsintást a tesóm felé, és halkan odasziszegtem neki, hogy csak okosan. A válasz egy vigyorgó oké volt.
  Rick-kel kézen fogva mentünk végig a folyosón egészen a termünkig nagy nevetés közepette. Igen, most mások is megtudták a nagy hírt: Patrick és én együtt vagyunk. Meg is bámultak minket, össze is súgtak mögöttünk, de egyikünket sem érdekelte. Tudtuk, hogy lesznek olyanok, akiknek ez nem fog tetszeni, már csak azért is, mert Rick sok mindenkinek bejön. Hiába bunkó azokkal akiket nem ismer, mégis sokan oda vannak érte.
- Sziasztok. - léptünk oda Kellyhez, Danielhez, és Zane-hez.
- Ti meg vagytok őrülve? - állt nekünk dühösen Kelly. Rick-kel értelmetlenül néztünk egymásra, majd Zane-ra.
- Elmondtam nekik a dolgokat...
- Héé tesó.. Biztos, hogy ez jó ötlet? - kérdezte aggódóan Daniel.
- Biztos. Sokan leszünk semmi baj nem történhet. - mondta határozottan a barátom.
- De ez egy nagy baromság! Az életünkkel játszunk, értitek?
- Kelly! Ez nem kötelező! Természetesen senkire sem erőltetjük rá, csak gondoltuk beavatunk titeket is.. - kezdte Patrick a legelején.
- Hát.. Rólam meg is feledkezhettek.. - mondta mérgesen, és ott hagyott minket. Egy darabig a lobogó szőke haja után néztünk, utána pedig Danielre szegeztük tekintetünket.
- Ne nézzetek így rám! De amúgy.. Ja.. Tudjátok, hogy én minden kockázatos dologba benne vagyok. Imádom az izgalmakat. - mondta lazán.
- Efelől nem volt kétségünk. - vigyorogtam rá. - Mondjuk azért az elején eléggé beparáztál. Lehetett látni az arcodon. - cukkoltam. Mikor becsengettek Daniel is eltűnt a termünk ajtaja elől, mi pedig bementünk és elfoglaltuk a helyünket.
- Mi az első óra? - kérdeztem a többiektől.
- Matek. - mondták be többen is. Mire grimaszolva előhalásztam a táska mélyén lapuló gyűrött és szakadt matekkönyvemet, Carrie már ott is állt a vörös borítású naplóval a kezében. Szokása szerint végignézett az osztályon, majd közölte, hogy az felel, akinél a napló kinyílik.
Ezzel természetesen semmi gond nem lett volna, ha tényleg így csinálja. Hevesen lapozni kezdett a naplóban, majd mikor elérte az én nevemet, lecsapta a napló lapjait, így úgy tűnt, mintha tényleg az eredeti tervet csinálta volna.
- Rebecca Palmer! - nézett rám szigorúan. Pár embernek szó szerint lehetett hallani, ahogy leesik a kő a szívükről. Újra suliba járok, ők meg megmenekülnek a feleléstől...
- Nem voltam itt.
- Azt hiszed érdekel kislányom? - mondta gúnyosan, én pedig felröhögtem.
- Ahhhaa. Szóval már nem csak szexuális kapcsolat van közöttünk, hanem rokoni kapcsolat is? Meséljen még nekem kedves Carrie tanárnő! - mondtam megjátszott komolysággal, azonban szemeim már táncoltak a szórakozottságtól. Az osztály felnevetett, és beszólásomat nagy tapsviharral díjazták. Carrie elvörösödve leszidott de én tovább folytattam.
- Ne tessék már tagadni az előbbit. Előbb utóbb úgy is megtudta volna mindenki..
- Azonnal húzzál a helyedre! - tört ki magából. Az egész terem az ő haragos hangjától zengett.
- Kár.. - húztam el a szám, majd rákacsintottam.
- Szép volt Becca! - gratulált Zane és Rick

15. fejezet

  Sziasztok! :)
Hoztam nektek egy újabb részt, ami már egy kicsit hosszabbra sikeredett a tegnapi után. Remélem tetszeni fog nektek, jó olvasást! :)
Ui.: Utólag is... Minden nőnek, boldog nő napot! :DDDDD

  Később a gyógyszer hatására sikerült elaludnom. Nem tudom, hogy meddig úszkáltam az álmaim között, de mire felnyitottam szemeimet, addigra már kint besötétedett és ha jól láttam még az eső is szakadt. A nappaliban senki sem tartózkodott, senki nem volt mellettem, és senki nem fogta a kezem. Végignéztem a csendes szobán, ledobtam magamról a plédet, és lassan felültem. Ittam egy kortyot a hideg vízből, és megkerestem anyáékat.
  Miközben felfelé mentem a lépcsőn, boldogan vettem észre, hogy a szörnyű fejfájásom kiállt, és már normálisan tudok gondolkozni. Először felmentem az én szobámba, és meglepetésemre mindenki ott ült. Anya, apa, Amanda, Rick és... Zane.
- Jézusom, már megint itt vagy? - kérdeztem flegmán az ajtóban ácsorogva, mire mindenki felém fordult.
- Jobban vagy már? - pattant fel gyorsan Rick, és egy pillanat alatt odaért hozzám.Válaszul csak egy rövid csókot adtam neki.
- Mi ez a kupaktanács itt a szobámban?
- Semmi, semmi. Csak beszélgettünk egy kicsit. - mondta anya. Én csak megvontam a vállam, és lefeküdtem az ágyamra. Különösebben nem is érdekelt, hogy miről társalogtak, de van egy gyanúm. Az érzéseim azt súgják, hogy Amanda mindent kiteregetett ennek a kis társaságnak arról, ami megfordult a fejemben.
- Becca, nem kéne elvinni téged a dokihoz? - nézett rám Zane, mire én felvontam a szemöldököm.
- Mióta érdekel téged az én állapotom? - röhögtem el magam.
- Ne kezd megint Becca! Tudod, hogy Zane-nel régóta barátok vagytok, és hogy mindig is érdekelte, hogy mi van veled. Nem eshetsz így neki! - torkolt le anya. Unottan elkezdtem forgatni a szemeimet, és inkább ennyiben hagytam az egészet.
- Válaszolsz? - nézett még mindig rám Zane. Úgy látszik teletömték a fejét elég sok marhasággal, hogy azért álljon ki magáért.
- Neked nem.
- Jézusom.. Cseppet sem gyerekes viselkedés! - szegült szembe velem Amanda is.
- Basszus mi volt itt?! Mindenki ellenem van?! - ültem fel hirtelen az ágyba.
- Nem! Senki nincs ellened! Csak próbáljunk már logikusan választ keresni! Össze kell tartanunk, ha azt akarjuk, hogy megakarjuk találni a tettest, érted? El kéne dobni az ilyen flegma válaszaidat. És méghozzá Zane-nek igaza van. Ki kell téged vizsgáltatni! - szólt közbe apa.
- Állj, állj, állj! - tettem fel a kezemet, és Amandához fordultam. - Benned is meg lehet aztán bízni! - húztam össze a szemem, és folytattam volna tovább.
- Most már tényleg nyugodj már meg! Most mondta apa, hogy EGYÜTT - emelte meg a hangját a nővérem - megpróbáljunk megoldani ezt az egészet. És ha arra van szükség, hogy arra a helyre kell mennünk, akkor odamegyünk. Szó sem lehet róla, hogy te egyedül ilyenekbe belekezdj.
Tátott szájjal néztem végig a társaságon. Ezt most tényleg mind értem csinálják? Azt hiszem át kell variálnom magamban a felállásokat. Nekem vannak a legsegítőkészebb barátaim és családom!
- Ez.. Izé.. - makogtam valamit össze-vissza, majd a szavak helyett inkább cselekedtem. Odamentem Zane-hez és jó erősen megöleltem. Ebbe az ölelésbe próbáltam mindent belesűríteni: hogy mennyire sajnálom a hülye viselkedésemet, és hogy megbocsájtok neki. Mikor viszonozta az ölelést halvány mosolyra húztam a számat.
- Sajnálom! - fordultam a többiek felé, akik szintén mosolyogva néztek rám.
- Nem tudhattad, hogy mit akartunk. - jött oda hozzám Rick és a derekamnál átkarolt. - De ha már Becca is itt van.. Szerintem kezdjünk bele.
- Maximum fel tudjuk vázolni a helyzetet, de addig amíg Rebecca el nem meg az orvoshoz, semmibe nem kezdünk bele. - vetett ellent anya.
- Igaz.
- Amúgy.. Kellyt és Danielt ne avassuk be? Többen lennénk és úgy még jobb lenne. - mondtam úgy, mintha anya mondatait meg sem hallottam volna. Mindenki rábólintott, majd tovább beszélgettünk. Nem nagyon dumáltuk át a helyzetet, inkább csak nevettünk. Együtt.
Én az ágyon ültem, Rick pedig az ölembe. Meghitten néztem végig az összetartó társaságon, közben melegség járta át a testem. Jó ha az embernek vannak olyan barátai, akikre tényleg számíthat akármiről van szó.

Pár nappal később..

  Az orvos azt mondta, hogy csak egy sima ájulás történt. Szerinte sok tinivel megtörténik az ilyesmi, de azért felírt pár gyógyszert amit szednem kell. Mikor elmondtam ezt anyáéknak, felsóhajtva adtak hálát az Istennek, hogy semmi komolyabb bajom nincsen. 

  Az utóbbi napokban belekezdtünk a helyzet átbeszélésébe. Egyenlőre még csak nem is tervezzük, hogy a Gehenna közelébe megyünk, sőt.. Ahogy csak lehet, elkerüljük azt a rémes helyet. 

  Egyébként mikor ezekről a dolgokról beszélgettünk, a mellkasomba valami nagyon éles dolog bele nyílalt. Eszembe juttatta azokat a nehéz napokat, amikor Patrick a kórházban feküdt. Megborzongva tértem vissza mindig a beszélgetéshez. A többiek látták rajtam, hogy valami gond van, és szerintem azt is tudták, hogy mi. Éppen ezért utána már alig-alig szóltak hozzám. Maguk között beszélték meg a dolgokat, én pedig csak figyeltem rájuk.

  A helyzet tehát annyi, hogy elkerüljük azt a helyet, hogy egyenlőre senkinek se essen baja. Mikor csendesül ez az egész eset, az emberek között és az iskolában is, akkor belevágunk. Annyiban biztosak vagyunk, hogy együtt fogjuk megközelíteni a területet, így kisebb az esély arra, hogy valami baj történik. Csoportokba leszünk osztva és úgy vizsgáljuk át először a terepet.

  Reggel, mikor felkeltem semmi tenni valóm nem volt. Sokaknak ilyenkor azt jutna eszébe, hogy én most tényleg nem járok suliba? Elhatároztam, hogy most már normálisan befogok menni, de az nem azt jelenti, hogy házit is csinálok. A sok eseménydús nap után, észre sem vette, hogy eljött a hétvége. 

  Mivel elég régen ültem le a gép elé, gondoltam felhasználom a hétvégét, hogy egy kicsit körülnézzek a közösségi oldalakon. Természetesen elfelejtettem a jelszavam, szóval még körülbelül egy órát szerencsétlenkedtem azzal, hogy elküldjék a jelszavam az email címemre. Mikor sikerült unottan görgettem lefelé a facebookon. Tizenéves tinik töltöttek fel újabb és újabb képeket magukról. Csöcs ki, segg ki, has behúz. Csak a szokásos, amihez a mai Világnak hozzá kéne szoknia. De csak kéne.. Az ilyeneket én egy kanál vízben megtudnám fojtani, de ez egy cseppet sem éri meg. Különösebben nem foglalkoztatnak, csak azt sajnálom, hogy egy levegőt kell szívnom velük. 

  Aztán eljutottam arra a pontra, amire egyébként számítottam is. A posztok már vagy egy-két hónaposak lehettek, amiben Rick állapota felől érdeklődtek. Sokan oda is írták, hogy "a rendőrök is egy kalap szart érnek". Ebben teljesen egyetértettem, így minden ilyesmi posztra nyomtam egy tetszik gombot. 

  Később kopogást hallottam az ajtó felől, így kicsit lehajtottam a laptopomat.

- Gyere. - hívtam be az illetőt. Amanda dugta be a fejét a kis résen.

- Szia. - mosolyogtam rá.

- Hali. Fiú ügy. - tért rögtön a lényegre.

- Gyere csak. - hívtam be izgatottan. Beljebb jött és leült az ágyamra, én pedig vele szembe fordultam a székkel együtt.

- Van egy srác, egy évvel idősebb, 12.-es. Elkezdtünk beszélgetni meg minden, és ahhj.. Szerintem totál belezúgtam.

- Hajajj.. - csóváltam a fejem. - Ha te szerelmes leszel, az már régen rossz..

- De annyira aranyos. Olyanokat szokott mondani, hogy eldobom az agyam. - nézett rám. - És nagyon sokat nevetünk a suliban is és fb-n is. Mit csináljak?

- Miket mond? 

- Hát tudod elmeséltem, hogy én a szerelemmel mindig rosszul járok.. És azt mondta, hogy mindenki segghülye, ha egy ilyen gyönyörű, kedves, és aranyos lányt elhagynak, vagy visszautasítanak.. Mindig azt figyelem, hogy mikor van fent, és hogy írt-e. A suliban a folyosón mindig őt keresem. Szomorú vagyok, ha más lánnyal beszélget meg ilyesmi..

- Te tényleg totál belezúgtál! - kerekedett el a szemem. - Muti fb-n! - fordultam vissza a gépemhez, mire Amanda is mellém jött.

- Írd be, hogy Tomas Hawk.
- Ez olyan, mint Tony Hawk. - vigyorogtam.
- Ő is deszkázik. - röhögte el magát.
- Kit szedtél te fel? - kérdeztem rémülten, közben bepötyögtem a nevét.
- Ott van.- bökött a képernyőre. Rákattoltam a profiljára. Ismerős volt nekem, suliban többször is láttam már. A profilképén egy gördeszkán ült, és irtó cuki mosollyal nézett felfelé a kamerába. Sötétbarna haját össze-vissza fújta a szél, barna szemeiről pedig le lehetett olvasni, hogy még a légynek sem tudna ártani.
- Aranyos. - kattintgattam tovább a képeket. Ránéztem a nővéremre, aki enyhén elpirult.
- Most mondjam el neki, vagy mi? - kérdezte tehetetlenül, nagyot sóhajtva.
- Szerintem várj még vele.. Lehet úgy reagálná le az egészet, mint én Rick-kel szemben.
- Lehet, de ti a legjobb barátok voltatok, nem csoda, hogy kiakadtál.
- Hát nekem ez a véleményem, de rád bízom.
- Igazad van. Majd később akkor. Most nem akarom elszúrni.

14. fejezet

  Éjjeli 11 óra volt. Amanda fáradtan feküdt az ágyon és már enyhén vörös fejjel hallgatta a dühöngésem. Nem akartam neki ártani, sőt.. Azt szerettem volna, ha kipiheni magát ezek után a nehéz napok után. De mégis.. Kivel kezdhetnék bele ebbe a kis magánakcióba, ha nem a testvéremmel?
- Na jól van Becca ebből elég lesz! Nem lesz semmiféle nyomozás, nem megyünk arra a helyre, ahol Ricket leszúrták, és nem háborgatjuk ezt az esetet, mert mindenki túl szeretne lépni rajta! Úgy ahogy te is!!! - mondta végig egy levegővétellel, így még vörösebb lett a feje. Tőlünk zengett az egész ház, nem is értem, hogy anyáék miért nem ébredtek fel rá.
- De nem érted Amanda! Én is elakarom felejteni, de míg nem tudom, hogy ki a tettes, addig nem megy! Lehet, hogy találunk ott valamit!
- Eszement vagy! Te is úgy akarod végezni, mint Rick? És ha rosszul sül el? Ha meghalsz, velünk mi lesz?! Ránk nem is gondolsz?! Szerinted Patrick mit érezne át? Magát okolná!
- Óvatos lennék!
- Olyan vagy, mint egy 6 éves! Gondolj már bele! Már biztos eltakarította a nyomokat az a valaki.. Becca! - szólított meg, majd felpattant az ágyról. Szemei alatt már hatalmas karikák voltak, így tudtam mi fog következni. - Én ehhez már fáradt vagyok, és nem vagyok hajlandó részt venni semmilyen baromságban. És neked sem kéne! Szóval meg ne halljam még egyszer, hogy ilyeneken töröd azt a nagyon okos agyadat... - zárta le a témát, majd kiment a szobámból.
  Itt döntöttem el, hogy nem érdekel ki mit mond. Akkor is ki fogom deríteni, hogy ki az. Biztos, hogy Amanda is ezt tenné. A gyűlölettől ő sem látna semmit, és az agya csak azt hajtaná, hogy: megtalálni, megtalálni!

És újra ez az álom. Megint követett valaki, és megint megakartak ölni. Az arcát még mindig nem láttam. Idegtépő ugyanazt álmodni. Megijedek tőle, hiszen sosem lehet tudni, hogy most valóban meg fog-e a történni.
  Nagymamámmal is ez volt. Amit megálmodott az néha be is következett. Így amikor valami fontosat "látott", mindig megosztotta velünk is, hogy vigyázzunk magunkra.
  Már szinte hozzászokva, automatikusan a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy lemossam az arcomat egy kis hideg vízzel a felfrissülés érdekében. Miután ez megtörtént, rátámaszkodtam a csap szélére, mert megszédültem. Minden elsötétült körülöttem egy pillanatra. Hülye vérnyomásváltozás.. Gondoltam én.. Pedig ez sokkal több volt. Mikor bejött anya a fürdőszobába, én émelyegve figyeltem rá, hogy mit csinál. Azután véglegesen elsötétült körülöttem minden, csak a rémítő fekete vakságot láttam magam előtt. Annyit még hallottam és éreztem, ahogy anya a nevemet kiáltja, és elkap az ölébe.

- Hozzatok egy pohár vizet. - hallottam meg egy ismerős hangot. Nem láttam bár, mert erőm nem volt, hogy kinyissam a szemem, de jellegzetes illatáról rögtön tudtam, hogy Rick ül az ágy szélén, és simogatja lágyan az arcomat. Megrebegtettem egy kicsit a szempilláimat, hogy adjak egy jelet, magamnál vagyok. Patrick megszorította egy kicsit a kezemet, hogy vett az adást.
- Magához tért! - szólt hátra fordulva, mire mindenki körém gyűlt. Erőt vettem magamon, és kinyitottam a szemem. A nappaliban feküdtem a kanapén, a mellettem lévő fotelben meglepetésemre Zane ült. Vajon mit akarhat? Nem halasztottam nagyon, hirtelen felültem és így szóltam:
- Ez meg mit akar?! - emeltem fel a hangom, mire Rick gyorsan vissza fektetett az ágyra. Csak utána figyeltem fel arra, hogy majd szétrobban a fejem. Ilyen fájdalmat még sosem éreztem, mintha valaki egy éles pengét döfött volna bele a halántékomnál, és egyre gyorsabban forgatnák benne.
- Senki nem kíváncsi rád! Menj el innen! - kezdtem ordítani. Tehetetlenül és kellemetlenül ült ott. Láttam ahogyan apró izzadság cseppek keletkeznek a homlokán, és furcsán anyukámra néz.
- Maradj nyugodtan. - mondta halkan, de jól hallhatóan.
- Nem, nem marad! Egyszerűen undorodom tőle, még ha csak ránézek is!
- Nyugodj már meg Becca! Csak azért van itt, hogy lássa, jól vagy-e. - állt Zane védelmébe anya.
- Beccának igaza van! - szólt közbe Rick, aki eddig csak össze vissza kapkodta a fejét, hogy követni tudja az eseményeket. - Nem tesz jót neki, ha így felzaklatja Zane látványa.
- Igaz. - szólalt meg végül Zane, és felült a fotelból. Még vetett egy utolsó pillantást rám és elment, erősen becsapva maga mögött a bejárati ajtót.
- Most már nyugodj meg. - súgta oda Rick, és adott egy puszit a homlokomra.
- Adjatok egy fájdalomcsillapítót! - alig mondtam még ki, de Amanda már rögtön mellém is került, kezében még egy pohár vízzel, és egy szem gyógyszerrel.

13. fejezet

  Minden nap történik valami. Kezdem egy kicsit unni, hogy a nap 24 órájában mindig történik valami olyan, amitől én kedvtelen leszek. Azt sem tudom, hogy mikor volt olyan péntekem, amikor bulizni mentem volna el a haverokkal. Amikor jól éreztem volna magam. Az élet igazságtalan.
  Az utolsó óra után nem hazafelé vettem az irányt, hanem a buszmegálló felé. Beszerettem volna menni a kórházba Patrickhoz. Csak annyit szerettem volna, hogy amíg a buszra várok, (ami fél óra múlva érkezett meg) ne vegyen észre senki. Persze, hogy ilyen szerencsém sincs.
Míg a koszos fapadon ültem a táskám mellett, észrevettem, hogy Zane felém közeledik. Próbáltam úgy csinálni, mintha nem is láttam volna meg, így elkezdtem keresni a táskám mélyéről a cigis dobozomat.
- Beszélhetünk? - állt meg a buszmegálló üvegablakánál.
- Nincs miről beszélnünk.. - mondtam halkan. Előszedtem egy cigit a sok közül, és rágyújtottam.
- Figyelj, én nem tudtam, hogy ő mit csinált.. - kezdett bele a magyarázkodásába, de én félbeszakítottam.
- Nem tudtad a szart!! Ha ilyen jóba vagytok biztos mesélte neked! De te idejössz és szemrebbenés nélkül a pofámba hazudsz! Undorodom tőled! Sose felejtsd el, hogy régen mit csináltál!
- Tudod, hogy sosem lennék képes megint elhanyagolni téged bárki miatt is!
- "Ezt most hagyd abba, ha kérhetem. Én inkább élem az életem, ne hidd hogy én nem küzdök magammal napról napra. Nekem talán még van mentségem, de ilyen barátra nincs szükségem.." - idéztem a Grenma - el se kezd című számuk refrénjét. Zane tudta, hogy mit beszélek, így nem is kellett, hogy tovább mondjam.
- Csak annyit kérek, hogy hagyj engem békén.. - kaptam fel a táskámat a padról. Kikerültem Zane-t és elindultam hazafelé. Abban reménykedtem, hogy apa otthon van, és el tud vinni a kórházba.
  Séta közben arra lettem figyelmes, hogy egy kóbor könnycsepp folyik végig fehér arcomon. Az érzések csak úgy kavarogtak bennem.. Néha azt éreztem, hogy jól cselekedtem. Mindig engem néznek hülyének, ebből már elegem van. Miért olyan nehéz ezt megérteni? Néha pedig úgy érzem, eléggé bolond vagyok, hogy ilyen baromságokon kapom fel a vizet. Zane-nek igaza van. Nem válogathatom meg a barátait. Én nem dönthetem el, hogy kivel barátkozzon, hogy kivel beszélgessen egy 10 perces szünetben. Mégis ki vagyok én? Mit akarok? Hol van a helyem ebben a Világban? Mennyi kérdés... De hol vannak a válaszok?!

***

- Apa!! Apaaa!! - rontottam be a házba apám nevét kántálva. Sehol nem volt senki. Se a konyhába, se a nappaliba. Hova tűnt mindenki?

Ez volt az az egy kérdést, amire a mai nap folyamán választ is kaptam. Mikor bejártam az egész házat, már csak egy hely volt, amit még nem néztem meg. Az udvar.

  Unott fejjel közelítettem meg a hátsóbejárat üveges ajtaját. Aztán.. Minden olyan gyorsan történt.. Mindenki ordítani kezdett valami olyasmit, hogy meglepetés, pezsgős üvegek durranását hallottam. Kapcsolni sem tudtam, csak azon forgott az agyam, hogy valakinek biztos szülinapja van (de nem nekem) és azt hitték, hogy én vagyok az az illető.

A családom mosolyogva nézett rám,és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha valaki mást ünnepelnének. Csak értetlenül meredtem rájuk.

- Öhhm.. Mit ünnepelünk? 

- Azt a fiút ott! - mutatott Amanda a fa alá, ahol egy srác ült tetőtől talpig feketébe öltözve.

  Gondolkodás nélkül odaszaladtam hozzá, és szó szerint befaroltam mellé. Térdre estem, amitől a nadrágom csupa kosz lett, de ez egy kicsit sem zavart. Jobban el voltam foglalva azzal, hogy ki is áll - pontosabban ül - előttem. Elvesztem szép barna szemeiben, majd egyre közelebb kerültem hozzá, és egy gyengéd csókot leheltem rá. 

- Nem úgy volt, hogy két hét múlva engednek ki? - suttogtam, mire ő mohón elvigyorodott.

- Hazudtam.

- Hééé! Ez nem ér! Ti tudtatok erről? - fordultam hátra a családomra, mire ők bólintottak.

- Jézusom! - sütöttem le a szemem, amiben már az örömtől könnyek voltak. - Én meg már azt hittem, hogy valakinek szülinapja van, de olyan szerencsétlenek voltatok, hogy nem nála sütöttétek el ezt a meglepi izét, hanem nálam. - röhögtem fel, majd letöröltem az arcomat. 

- Dilis! Mindenki itthon volt, csak te nem. Ugyan kinek csináltuk volna ezt az egészet, ha nem neked? A szomszéd néninek? - bökött a fejével a szomszéd teraszára, ahol pont kint volt Mariska néni. - Óhh, csókolom! - integetett idétlenül a nővérem, mire még jobban felkacagott a kis családi körünk. 

- Szeretlek! - mondta halkan Rick. Lefeküdtem mellé, fejemet a mellkasára hajtottam, ő pedig a kezével átkarolt a vállamnál. 

- Én is. - mosolyogtam, majd együtt nézni kezdtük anyát és Amandát, ahogy azon veszekedtek, hogy már tortát is kellett volna rendelni, ha már ilyen jól sikerült a mai délután.