8. fejezet

Sziasztok! Újra itt vagyok, túl vagyok a felvételin. Kicsit lazábbra veszek most már mindent, nem fogok a könyvekbe belefulladni. Újult erővel visszatértem! :)

- Aggódok érte. - mondtam Kellynek, mikor kiléptünk az iskola kapuin.
- Patrick miatt?
- Nem.. Mari néni miatt a szomszédból.. Igen, miatta! - torkoltam le amiért ennyire érthetetlen.
- Jó nyugi! Egyébként meg nem kéne. Meg tudja védeni magát akármi van. Hagyni kell neki egy kis időt amíg feldolgozza a ma történteket.
- Hát de.. Egy nap kettő beírás, pluszba még az a buzi is a rendőrséggel fenyegetőzik. Te ezt hogy dolgoznád fel? - kérdeztem, közben átsétáltunk az utca másik oldalára.
- A beírás annyira nem is zavarna.. De a rendőrségtől.. Már eléggé paráznék.
- Na látod.. Menjünk el érte. Biztos vagyok benne, hogy a Gehennába van.
- Inkább ne.. Mondom.. Hagyjuk neki időt.
- De mondanom kell neki valamit! - fordultam meg, és elindultam a másik irányba. Azonban Kelly megszorította a karomat és visszarántott.
- Majd elmondod holnap!
- Ahh, jó.. Hagyjuk! - rántottam ki a karomat, majd elővettem a fülhallgatómat. A további időben már egymáshoz sem szóltunk, csak zenét hallgatunk.
   Csak Patrickra tudtam gondolni, semmi másra. Olyan érzésem volt, mintha valami baja esett volna. Csak az vigasztal ebben az egészben, hogy általában az én megérzéseim szarok. Remélem, hogy most is így van.
- Megjöttem! - kiáltottam el magam, mihelyst beértem a bejárati ajtón. Meg sem vártam amíg az ősök visszaköszönnek, csak felsiettem a szobámba. Ledobtam a tatyómat az ágyra, majd a zsebem mélyéből kihalásztam a telefonomat. Írtam Patricknak egy üzenetet, hogy beszélnünk kell, de furcsa módon nem jött rá válasz. Egyre jobban téptem idegeimet, és egyre dühösebb lettem. Elegem volt az egészből. Már csak azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen.

- Vacsoraa! - ordított fel anya az első lépcsőfokon állva. Kirontottam a szobámból és dühösen lementem az étkezőasztalhoz.
- Hé, minden rendben? - kapott el Amanda az ajtó előtt.
- Úgy nézek ki, mint akivel minden rendbe van?! - förmedtem rá, majd legyintve véglegesen hozzáláttam a vacsorához.
Mondanom sem kell, hogy egy falat sem ment le torkomon, a családomban pedig hagyomány, hogy addig nem állunk fel az asztaltól, amíg mindenki be nem fejezte az étkezést. Ezért én csak turkáltam a tányéromban a rizses hús között és gondolkozni kezdtem.
   Az érzés, hogy Patricknak valami baja esett, egyre erősebb volt bennem. De a tudat, hogy városunk kedvére gyilkoló embere újra a színen van, még jobban megrémisztett. Késztetést éreztem arra, hogy odamenjek a Gehennába, ha Patrickról van szó.
- Becca! Becca!! - csettintgetett előttem anya és apa.
- Hm? - eszméltem fel gondolataimból, és figyelmemet rájuk irányítottam.
- Jól vagy? Eléggé sápadtnak tűnsz.
- Jól vagyok, csak elgondolkoztam. Meddig tart a szobafogságom?
Anya és apa egymásra néztek, majd újra rám.
- Még elég sokáig.. Sajnáljuk! - mondta apa.
- De apa!! Patrick lehet, hogy veszélyben van! A Gehennába kell mennünk, most! - tört ki belőlem hirtelen. - Érzem, hogy valami baja esett! Érzem!! - kezdtem hangos zokogásba. Pár perccel később már éreztem, hogy Amanda a hátamat simogatja, és óvatosan bólint egyet anyáék felé, hogy menjünk oda.
- De hát már teljesen be van sötétedve.
- Anya! Nem érted meg, hogy Patrick veszélyben van?!
- Én hiszek Beccának, szerintem is jobb lenne, ha odamennénk. - állt ki mellettem Amanda.
- Jól van, menjünk!

  Fél órával később elsuhantunk az iskola előtt, majd befordultunk a Gehenna utcájába. Ahogy egyre közelebb kerültünk a épülethez, egyre rosszabb és rosszabb érzések fogtak el. Úgy éreztem, mintha valaki egy kést döfött volna a mellkasomba, és bennem forgatná.
  Mikor megérkeztünk, én rögtön kipattantam a kocsiból, és befelé vettem az irányt.
- Együtt megyünk be, Becca! - szólalt meg a hátam mögött apa, de nem nagyon érdekelt.
Megtettem a szokásos utat felfelé: végig a hosszú folyosón, fel a rozoga lépcsőn, majd a szokásos szobánkba, ahol lenni szoktunk. Lassan benéztem az ajtón, de nem volt ott senki. Ez számomra nem azt jelentette, hogy akkor feladom. Végig néztem a ház összes zegzugát, de nem találtam egy árva lelket sem. Ekkor hasított belém a legrosszabb érzés.
Kirontottam a házból, és a ház mögötti gazos terület felé vettem az irányt.
- Ne menj oda Becca! - ordított utánam Amanda. Megtorpantam, azonban nem azért, hogy engedelmeskedjek nővérem szavainak, hanem mert felfigyeltem valamire. A gazok közül egyre nagyobb mozgolódás hallatszott, és a fűszálak is egyre jobban mocorogtak. Féltem, ugyanis az volt az érzésem, hogy nem csak az én családom tartózkodik ezen a helyen, hanem valaki más is. Ezt még a szélre sem lehet fogni, hiszen a faágak még csak meg sem mozdultak. Aki velünk volt, Amanda szavai hallatán sietősre vette a dolgokat.
- Csss! - csitítottam le, mire ő halkan mellém jött. - Van itt valaki.
- Hallod Becca! Menjünk innen!
- Nem megyek addig, amíg nem találom meg Patrickot! - mondtam halkan, de erőteljes hangon. Minden egyes alkalommal a gazos területet vizsgálgattam, majd előhúztam a mobilom, és Patrick számát kezdtem el hívni. Tőlünk nem messze, de már a füvek között, halvány fény szűrődött ki. Odasiettem és rémültem kaptam fel Patrick mobilját a földről, majd hosszú ideig bámultam a képernyőt, amin még mindig az a jelzés volt, hogy én hívom őt.