9. fejezet

Amanda kikapta a kezemből a telefonom, és kinyomta a hívást. Felemeltem a fejem, így már többet láttam a területből. Egy helyen, mintha nem is lett volna fű, ezért odasiettem, hogy megnézzem mi van ott. Lassan, jó nagyokat lépkedve odamentem. Az volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy ott rögtön összeesek a látványtól és a rémültségtől. Patrick feküdt a sárban, mellkasának a jobb oldalába pedig egy tőr volt beledöfve. Arca pár tiszta kosz volt, ruhája átázott a vérétől.
- Neee!! - tört ki belőlem a hangos zokogás, majd a földre estem, Patrick mellé. Ahogy beletérdeltem a pocsolyába, a víz felcsapódott a világos kék farmeromra. Anya és apa rögtön odasiettek hozzám, és mikor meglátták az eszméletlen fiút, kezüket a szájuk elé rakták. Átkarolva bámultak le rám. Rám az összetört lányukra, akiben minden összeomlott. Éreztem, ahogy már tiszta víz az arcom könnyeimtől, de úgy éreztem még nem elég.
- Hívtam a mentőket, mindjárt itt lesznek! - futott vissza nővérem, majd legugolt mellém és megsimította a hátam. - Minden rendben lesz! - suttogta és az arcomra nyomott egy puszit.
- Nem lesz semmi sem rendben! Ez az őrült újra visszajött, és ki tudja még hányunkat fog elkapni! És akkor is ezzel fogsz jönni, hogy minden rendben lesz?! - dühöngtem.
- Jó jó, csak nyugodj meg kérlek! - ölelt magához szorosan, én pedig testvérem szeretetéből rögtön nyugalmat éreztem.
- Miért pont vele? - kérdeztem vékony, elcsuklott hangon. - Szeretem őt! - hajtottam fejemet a vállára Amanda pulcsija a vállán már sötétebb színű volt a kelleténél miattam.
- Tudom! - suttogta halkan.

   Karikás, szemekkel és lefolyt fekete szemfestékkel ültem a kórház néma, rideg folyosóján. Az orvosok Patrick miatt ide-oda szaladgáltak, hogy állapotát stabilizálni tudják.
   Leírhatatlan amit éreztem. Mintha egy épületet rombolnának le, ami darabokban hullik szét. Gondolni sem mertem arra, hogy talán elveszíthetem Patrickot. Ez a dolog, ami az imént történt, rávilágított arra, hogy ez a srác mindennél fontosabb nekem. Hogy soha nem akarom elveszíteni őt.
- Későre jár, menjünk haza. - állt meg előttem anya. Felnéztem rá, azonban látásom homályos volt a könnyeim miatt.
- Nem megyek sehova! - szögeztem le. Anya megértően bólintott, majd elment hogy hozzon nekem egy kávét.
   Körülnézve a kórtermekben már sehol sem égett a lámpa, mindenki álomba merült. Később nagy zajokat hallottam, mintha valaki vagy inkább valakik futnának felém. Felemeltem a fejemet, és a folyosó végén Kelly, és Daniel fordult be. Rám néztek, majd erősen megpörgetve felém száguldottak.
Felálltam és erősen magamhoz öleltem mind a kettő barátomat. Nem mondták, de éreztem, hogy ők is arra gondolnak amire én. Ebben a helyzetben össze kell tartanunk, szükségünk van egymásra.
- Tessék! - tért vissza anya a pohár kávémmal. - Mi is itt maradunk!
- Semmi szükség erre! Majd mi vigyázunk a lányára, nyugodtan menjenek haza, és pihenjék ki magukat! - vetette fel Daniel, majd hálásan rápillantottam. Nem akartam még nagyobb szarba keverni a szüleimet és Amandát.
- Nem tudom.. - gondolkodott el anya.
- Tessék bennünk bízni! - szállt be Kelly is.
- Jól van nem bánom, de egyetek valamit. Ne üljetek itt egész éjszaka! - parancsolt ránk, majd kezembe nyomott egy kis pénzt, és elment. Két kezemben megfogtam a forró poharat és kortyolgatni kezdtem az innivalót. Daniel és Kelly előhúztak táskájukból egy-egy energiaitalt és azt kezdték el inni.
   Két óra múlva ki jött egy orvos a teremből. Mind a hárman reflexből felálltunk, és odasiettünk az orvoshoz.
- Elnézést! - szólt oda Daniel, mikor észrevette, hogy nincs erőm megszólalni. - Hogy van az állapota?
- A testvérei? - nézett ránk az orvos nagy kék szemével a szemüvege mögül. A férfi körülbelül 45 év körüli lehetett.
- Nem egészen. - vallotta be tisztességesen Daniel.
- Sajnálom, akkor nem adhatok ki semmilyen információt Patrick Stewartról! - mondta ridegen. Megfordult, majd sebesen el is ment tőlünk.
- Várjon! - futott utána Daniel. Mind a ketten eltűntek a folyosó végén, mi pedig ott maradtunk tehetetlenül az ajtó előtt.
- Szerinted be lehet menni? - szólaltam meg végre valahára.
- Nem. És nem is fogunk bemenni. - mondta. Összegyűrtem az üres műanyag poharat, és kidobtam a kukába, majd visszaültem a székre.
- Nem bírom! Be kell mennem hozzá! Látnom kell őt! - álltam fel hirtelen a helyemről, egy fél óra múlva. Daniel nem jött még vissza, én pedig beleőrültem már a tehetetlenségbe és a tudatlanságba.
- Becca! - szólt rám Kelly, de már késő volt. Benyitottam a terembe, a mellkasom pedig újra sajogni kezdett. Patrick mellkasán be volt kötve a seb, azonban arca nem arról árulkodott, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Sápadt volt és gyenge.
- Nem jó ötlet, gyere ki! - suttogta Kelly.
- Jól van, csak várj! - mondtam halkan, és lassan odalépkedtem az ágy mellé. Óvatosan lehajoltam, és nyomtam egy gyengéd puszit Patrick arcára. Szemeimben újra összegyűltek a könnyek. Kelly feszülten, de mégis halvány mosollyal nézte végig a jelenetet, majd félrelépett, hogy ki tudjon engedni.
Visszaültünk a helyünkre. Pár perccel később Daniel is visszajött hozzánk, három szendviccsel a kezében.
- Beszéltem az orvossal. Elmondott mindent, viszont azt mondta, hogy senkinek sem mondhatom el. Hülye volt ha azt hitte, hogy így lesz.. - adta át nekünk a szendvicseket. Gyorsan kikaptam a kezéből, majd leraktam magam mellé.
- Mit mondott? - néztem rá türelmetlenül. Láttam rajta, hogy egyre kellemetlenebbül érzi magát. Egyáltalán nem jelentett jót...