10. fejezet

  Mielőtt mindenki belekezdene az olvasásba, kérek mindenkit, hogy olvassa ezt el!
Tudom, hogy mostanában eléggé inaktív vagyok, de ennek természetesen meg van az oka. Iskola, család, iskola, család.
Az iskolában nagyon nagy a felfordulás. Az osztály, a tanárok, dolgozatok és a többi. 
Itthon sem a legjobb a helyzet, főleg most. Az iskolában volt egy kisebb baleset, de nem nagy ügy. A halántékomat, vagy a halántékom alatt/felett, már nem emlékszek pontosan, elég erősen eltalált egy focilabda. Voltunk kórházba is ahol megállapították, hogy kisebb agyrázkódásom van. Nem mennék bele a részletekbe, annyi a lényeg, hogy szar a magyar egészségügy, és én magam is szarul vagyok. Egyre többet vagyok beteg, és legyengültnek érzem magam. Olyannyira, hogy egy szaros fejezetet nincs energiám megírni. Higgyétek el, nagyon igyekszem ezzel az egésszel, de türelmesnek kell lennetek, ahhoz, hogy új részt tudjatok olvasni. Baromira szégyenlem is magam, de nem tudok mit csinálni. Nagyon sajnálom!


  Mióta Patrick kórházban van az életem egy romhalmaz. Nem eszek, nem járok suliba és aludni sem tudok. Csak magamba görnyedve fekszek az ágyon egész nap. A baleset ráébresztett arra, hogy az a srác mindennél fontosabb nekem, és hogy mennyire de mennyire szeretem.
Az orvosok nem engedik Patrick látogatását még azóta sem. Az állapota súlyos, életveszélyben forog. Mikor ezeket a szavakat hallottam Danieltől, úgy éreztem, nekem is tenni kéne valamit magammal, hogy ugyanabba a helyzetbe kerüljek mint ő. És hogyha talán Patrick elmegy közülünk egy másik világba, szó nélkül mennék utána. De egyenlőre ilyenre, még gondolni sem szabad.
  Éppen a szobámban feküdtem és a plafont bámultam, mikor valaki kopogott az üvegablakú ajtómon.
- Gyere! - mondtam erőtlenül, vékony hangon. A szobámba anya dugta be a fejét. Szörnyülködve nézett végig a szobámon, ahol zsebkendők tömkelege hevert a földön. Kezében egy sárga színű tálca, amin egy forró húsleves volt.
- Enned kell  Becca! - tette le az éjjeliszekrényemre a tálcát, majd leült az ágyam szélére.
- Nem vagyok éhes. - jelentettem ki, majd befordultam a fal felé.
- Nem csinálhatod ezt! Patrick kórházban van, fel fog épülni! - mondta határozottan, azonban hangjában észrevettem, hogy ebben ő sem olyan biztos. Én csak némán feküdtem az ágyamon, mire anya ráunt az egészre, és inkább magamra hagyott.

Délután egy óra körül lehetett. Úgy éreztem, hogy a testemet átjárja a fáradtság, és a legyengültség. Egy pillanatra hunytam le szemeimet, máris álomba merültem.
Ugyanaz az álom. Teljesen ugyanaz. Én menekültem, valaki követett. Ismét ugyanolyan göncök csüngtek rajtam. Színes tarkabarka göncök. Újra felébredtem akkor, mikor a kést a nyakamhoz szegezte. 
Egyszer csak arra eszméltem, hogy apukám és anyukám fogja le mint két karomat, hatalmas erővel. Csurom víz volt a homlokom, a pólóm pedig néhol átizzadt.
- Hozz neki nyugtatót! - utasította anya apukámat. Lassan sikerült magamhoz térnem, és halkan annyit mondtam, hogy nem kell.
- Nézz már magadra! Tönkre tesz téged az, ami történt! - mondta könnyes szemekkel anya. Testileg legyengült voltam, mégis megfogtam a kezét és jó erősen megszorítottam. Éreztetni akartam vele, hogy megpróbálom magamat összekapni, csak azért, hogy nekik ne fájjon. De képtelen voltam rá.
Napok teltek el úgy, hogy a szobámból ki sem tettem a lábam. Szinte belebolondultam abba, hogy nem tudom mi lehet Patrickkal. Őrület, hogy nem is vettem észre mennyire fontos nekem. Őrület, hogy miatta jutottam el idáig. Mindent tiszta őrület!

Pár héttel később

  Ott ültem Patrick ágya mellett a nővéremmel együtt. Az orvosok pár napja engedélyezték a látogatást azoknak is, akik nem a hozzátartozójuk. Arca teljesen sápadt volt. Gyengének tűnt mind testileg és lelkileg is. 

- Mennyi az idő? - törte meg a néma csendet Amanda. Előhúztam telefonomat a zsebemből.

- Még csak dél lesz. - közöltem.

- Ennünk kéne, nem gondolod? Most hogy végre láthatod őt, kérlek szépen vegyél erőt magadon. Egész nap maximum két szendvicset ettél meg semmi többet. - nézett rám Amanda kérlelően. Nagyon elgondolkoztam azon amit tőle hallottam, majd így szóltam:
- Jó, menjünk. Igazad van, de utána visszajövünk? 

Amanda akaratlanul is halvány mosolyra húzta a száját.

- Persze. - mondta, majd felkapta táskáját. - A közelben nyílt egy új étterem, próbáljuk ki! 

 Nem tudom, hogy miért de valahogy mindig Amanda tudja belém a legtöbb lelket önteni. Hiába alig mond valamit, úgy érzem, neki mindig igaza van. Nem mondta, de tudtam, hogy azt sugallja nekem, hogy nyugodjak meg, minden rendben lesz. Úgy is éreztem. Éreztem, hogy Patrick lassan bár, de fel fog épülni.

 

- Na mit eszel? - ült le egy asztalhoz, én pedig vele szemben foglaltam helyet. 

- Öhmm, mik vannak? - kérdeztem, mire ő odanyújtott nekem egy étlapot. Komoly arckifejezéssel olvasni kezdtem, aztán előreláthatatlanul elnevettem magam.
- Ez valami vicc akar lenni? - törtem ki hangos nevetésembe.

- Mi az? 

- Cigánypecsenye benzinnel flambírozva. - olvastam fel, mire még jobban röhögni kezdtem. Kimondva még viccesebb, mint olvasva.

- Jézusom, ne már! - kapta ki a kezemből a lapot, hogy ő is lássa. - Nem tudom, hogy mi ez, de baromi szarul hangzik. Inkább együnk valami normálisat.

- Jó jó, én sem erre gondoltam. - vettem vissza az étlapot. - Rántott sajt hasábburgonyával? Azt te is szereted, és nem is annyira drága. - ajánlottam fel, mire Amanda bólintott. 

Amanda poénosan lóbálni kezdte karját azzal jelezve, hogy rendelni szeretnénk.

- Jó napot hölgyek! - állt meg mellettünk egy fiatal, 23 év körüli, barna hajú srác.

- Hello! - kuncogtunk Amandával.

- Mit hozhatok? - kérdezte mosolyogva.

- Én cigánypecsenyét kérnék benzinnel flambírozva! - mondta a testvérem, mire belőlem újra kiszakadt a nevetés.

- Ne már, te hülye vagy! - röhögtem. Már folytak a könnyeim, és a hasam is fájt, de képtelen voltam abbahagyni.

- Na jó. Én rántott sajtot kérek hasábburgonyával. - váltott komoly pozícióra.

- Én is. - vigyorogtam. A srác elég hülyén állt az asztalunk mellett, de később megszólalt.

- El vagytok. - nevetett. - Tesók vagy barátnők? 

Amandával egymásra néztünk, majd egyszerre szólaltunk meg.

- Mind a kettő! - a srác elmosolyodott, majd közölte, hogy rögtön hozza az ételeket.