17. fejezet

  A csengőszó hallatára mindenki felugrott a helyéről, és kiözönlött a folyosóra. Én is pontosan így tettem volna, hogyha az általam legirritálóbb és legidegesítőbb hang meg nem állít a csodás cselekedetemben.
- Rebecca Palmer! - szólított meg Carrie. - Add ide a tájékoztatódat. Írásbeli szaktanárit kapsz, illetve beleírom, hogy mindenképpen beszélni akarok a szüleiddel!
  Sóhajtva visszamentem a helyemre. De ez a sóhajtás nem azért volt, mert megbántam volna amit tettem. Csupán csak azért, mert ez a seggfej az időmet húzza.
  Ledobtam az ellenőrzőt a tanári asztalra. Carrie rám nézett, és közölte velem, hogy mennyire reménytelen eset vagyok. Befirkantotta nekem azokat a dolgokat, amiket akart, és a kezembe nyomta a kis füzetet.
- Azt hiszi, hogy anyám nézegetni szokta? - emeltem fel a kezemben tartott ellenőrzőt. - Mert akkor nagyon téved. De ne tessék aggódni, majd megmutatom neki.
- Megtisztelnél vele. - kapta fel a naplót az asztalról és elszáguldozott.
  Követve őt, kiléptem a folyosóra. A többiek megvártak, hogy együtt lemehessünk a szünetre. Én elől mentem Rickel, Amanda, Daniel és Kelly pedig mögöttünk lemaradva.
  Hátulról valaki megragadta a karomat, és durván visszarántott Ricktől.
- Beszélnünk kell! - nézett rám szigorúan Amanda. Rick értetlenül fordult hátra, de én csak intettem a fejemmel, hogy menjenek nyugodtan, majd mi utánuk megyünk.
- Szerinted így hogy tudunk nyomozni? Ez baromság Becca!
- Nem értelek. Eddig benne voltál, most mitől változott meg a véleményed?!
- Kint 13 centis hó takar mindent! Szerinted így találni fogunk bármit is?! - emelte fel a hangját, mire én elcsitítottam.
- Halkabban már, te szerencsétlen. Ez a folyosó tele van tinikkel. - sziszegtem a fogaim között.
- Bocs. - nézett körül. - De nem érted, hogy miről beszélek? Hiába mennénk oda, semmit nem találnánk. Szerinted majd hólapáttal fogok menni meg seprűvel?
- Ja, a hátadon biztos jól nézne ki. Pont hozzád illik. - húztam gúnyos mosolyra a számat. Tudta, hogy nem sértésnek szánom, így unottan a plafonra nézett, és hagyta hogy kiéljem magam. Azonban egyre gyorsabban siettetett, hogy bökjem már ki azt, amit akarok.
- Amanda. Ha most nem, akkor máskor sem. Tavasszal már nem lesz ott semmi, elhiszed? - váltottam át komoly viselkedésbe.
- Akkor ez a hajó elúszott...
- Te nem vagy eszednél! Akkor megvárjuk míg jön egy másik? Jó, akkor legyen úgy. De remélem, hogy közülünk, te leszel a következő! - vágtam a fejéhez. Amint kicsúszott a számon, meg is bántam. Amanda először döbbenten bámult rám, majd egyszerűen megcsóválta a fejét, és kikerült. Egy ideig még magam előtt bámultam a nagy tömeget a folyosón.
- Ezt nem hiszem el... - gondoltam magamban, és leültem a hideg kőre. Neki dőltem a szekrénysornak, és gondolkozni kezdtem.
A gondolkodáshoz sem volt jelenleg semmi kedvem, így már csak össze-vissza nézelődtem az emberek között. Később már azt is meguntam, hogy levegőt veszek és hogy itt tartózkodok, így inkább úgy döntöttem, hogy hazamegyek. Útközben belefutottam Rickbe, aki megkérdezte, hogy mi a gond. Csak legyintve annyit mondtam, hogy semmi és hogy hazamegyek.
- Vigyázz magadra. - súgta oda, és egy puszit nyomott a számra. Mosolyogva elléptem tőle, és lementem a lépcsőn.
Mikor kiértem a rideg téli fagyba, beugrott, hogy Amanda miről is beszélt. Ilyen hidegben, és ekkora hóban tényleg nem lehet semmit sem csinálni, főleg nem nyomokat keresni. Kérdés nincs.. Akkora egy idióta vagyok.
- Beszélj már, te nyomorék! - hallottam meg egy lány durva hangját, mikor a kapunál jártam. Először nem nagyon foglalkoztam vele, viszont később már egy pofon is elcsattant, ha jól hallottam.
- Tényleg nem tudok semmiről! - mondta rémülten egy kisfiú. Nagyon lassan, és óvatosan közeledni kezdtem a hangok felé.
  Kikukkantottam a téglafal mögül, és egy szőke lányt láttam, mögötte pedig kettő magas fekete hajú srácot tetőtől talpig feketébe öltözve. A három ember előtt egy vérző orrú alsóbb éves remegett a falhoz taszítva. A gyanús emberek nekem pont háttal álltak, így szabadon tudtam mozogni, hogy jobban megközelítsem őket.
- Ha beszélnél, már rég elmehettél volna. - mondta hideg vérrel a jobb oldali fiú. Még közelebb akartam menni hozzájuk, viszont ez már sikertelen volt. Ahogy a falhoz tapadva kommandóztam tovább, hiába mentem lassan, a hó ropogni kezdett a lábam alatt. Hirtelen megálltam, négy ember pedig felém fordult.
- Chad, kapd el! - utasította a szőke lány. A bal oldali fiú, - akinek már a nevét is tudom - azaz Chad rohanni kezdett felém. Teljesen bepánikolva fordultam meg és futottam előle. Nem haza felé, hanem inkább újra a suliba vettem az irányt, hogy segítséget tudjak kérni. Azonban egy jeges lépcsőn egyáltalán nem olyan könnyű felsietni, mint ahogy az a filmekben szokott lenni. Annyira igyekezni akartam, hogy a lépcső első fokán a lábam lecsúszott, így taknyoltam egy szépet. Hiába volt minusz nem tudom hány fok, én izzadtan néztem vissza Chad-re, hogy hol jár. Mikor tudatosult bennem, hogy itt van a nyomomban, gyorsan iparkodni kezdtem. Kis szerencsétlenkedés után, kihúztam a vasajtót. Az aulát néma csend töltötte be. Egy lélek sem volt már ott, becsengettek.
  Utoljára vettem még egy nagy levegőt, és újra rohanni kezdtem. Már nem is néztem hátra, csak a termünk felé rohantam. Mikor befordultam a folyosóra, Chad állt előttem. Fogalmam sem volt, hogy hogyan került oda, biztosan van valami szuper ereje.
- Basszus! - kiáltottam felé ijedtemben.
- Elég volt a fogócskából cica! - mondta nyugodtan, amitől még jobban megrémültem.
- Hagyjál már, nem is hallottam semmit.. Mit érdekel engem a magánügyetek. Csak egy jó tanács: ne a kisebbeket bántsátok. - próbáltam higgadt maradni.
- Kussolj már el, te ribanc! Ez nem magánügy, bárki kitalálhat a zsaruknak! - ordított rám, és egy hatalmas ütést kaptam az arcomra. Mondanom sem kell, hogy a hirtelen ütéstől, és a hatalmas erőtől rögtön a padlóra hanyatlottam.
  Felkiáltottam volna, de nem volt erőm. Kapálóztam volna, de nem volt erőm. A lábamnál fogva húzni kezdett a földön. Mikor elhaladtunk a mi termünk előtt, összegyűjtöttem minden erőmet, és megpróbáltam kihúzni a lábaim. Sikerült is, így szapora szívveréssel egy kicsit visszább kúsztam a termünkhöz. Felállni, és benyitni nem tudtam, annyira legyengültem az ütéstől, így csak hangosan és erősen dörömbölni kezdtem az ajtón.
- Valaki segítsen! - kiáltottam úgy, ahogy tőlem telt. Aztán egy újabb erős ütést éreztem a halántékomnál, amitől magas, hangos sípolást hallottam. Nyitva akartam tartani a szememet, de nem tudtam. A sötétség sokkal hívogatóbb és csábítóbb volt, mint szenvedni. Az fénytelen árnyba merültem el.