19. fejezet

  Hirtelen elhúzódtam tőle, tudtam, hogy ezt nem lett volna szabad megtenni. Akármennyire is bunkó lett velem Rick, nekem ő a mindenem, én őt szeretem.
  A szobámat síri csend töltötte ki. Hirtelen felpattantam az ágyról, és az ablakhoz mentem. Nem mintha lett volna valami érdekes odakint, de még mindig jobb, mint ezek után Zane szemébe nézni. Pár perc után, mikor még láttam a szemem sarkából, hogy az ágyamon tétlenül ül, megkértem rá, hogy távozzon.
- Sajnálom. - fordult vissza az ajtóból.
- Hogyne. - vágtam rá. Mikor hallottam, hogy az ajtó becsukódik, idegesen mászkálni kezdtem a szobámban. Ereimben csak úgy lüktetett a méreg, szívem már nem bírta el ezt a sok terhet. Azt hittem, hogy ott rögtön összeesek ettől a sok gondtól, ami körbevesz.
  A közelünkben tartózkodó sorozatgyilkossal semmire sem haladtunk az elmúlt pár napban. Már az alapból nagy feladat, hogy rábukkanjunk valami nyomra, erre csak úgy jönnek és leütnek. Rick ezt magasról leszarja, ami talán nagyobb fájdalom nekem, mint amikor Chad ütött meg. Rick-et Zane helyettesíti, már a szó szoros értelmében. Lehetne még ennél rosszabb?

  Egy órával később választ kaptam a kérdésemre. Amanda mihelyst hazaért az iskolából, rögtön beszáguldozott a szobámba, hogy megnézze mi van velem. Ennek eleinte örültem, hiszen létezik még ember, aki nem szar le engem magasról. Aztán a helyzet egyre feszültebbé és feszültebbé vált.
- Mondtam már, hogy Chad volt az! Chad! Érted?! Chad!! - kiabáltam vele. Közben már a hajamat tépve görnyedtem le az ágyamra.
- Nyugodj már meg ember! - förmedt rám.
- Nyugodjak meg? Most ezt te komolyan mondtad?! Azt sem tudod, hogy milyen életem van, de azt kéred, hogy nyugodjak meg?!
- Jahj, mintha annyi problémád lenne az életben.. - nézett le rám szánakozva. Úgy éreztem az volt az a pillanat, amikor a pohár betelt, a cérna pedig elszakadt nálam. Hangos, idegbeteges ordibálásomtól zengett perceken belül a ház, vagy talán még az utcánk is.
- Lószart sem haladunk a gyilkossal, Rick magasról tesz rám, Zane jön és megcsókol, és még hallgassam mindenki nyivákolását, hogy nem tudják mi történt, és hogy ki tette?! Amikor már 66x elmondtam, hogy leütöttek, elájultam, és Chad volt! Emlékezetkiesésem nincs, sőt hülye sem vagyok! Basszus, fogjátok már fel! - Amanda tágra nyílt szemekkel bámult rám, majd megrázva a fejét, gúnyos mosoly ült ki az arcára.
- Csodálkozol, ha Rick már szarik rád? Rebecca, egy hisztis picsa lett belőled! Akaratos vagy, mindig addig nyávogsz, amíg valami a tiéd nem lesz. Emlékezz csak vissza! Mindenki próbált lebeszélni a nyomozósdiról, de te a naiv, ostoba, hülye fejeddel csinálni akartad. Csak miattad megbeszéltük, ismétlem CSAK MIATTAD, hogy akkor belevágunk akár még 100 méteres hóban is. És ha még ez nem lenne elég, te mindig szerzel magadnak valami plusz balhét, mert természetesen neked sosem elég az, ami van, és valami bajod származik belőle. Látod? Megint bajod esett, és már mindenki szarik rád, mert elegünk van abból, hogy nem tudsz magadra vigyázni! Idáig jutottál.. - mondta hidegvérrel, majd köpött egyet a szőnyegemre. Éppen elindult volna, de én még szóltam hozzá pár szót.
- Köszönöm. Komolyan mondom, ezt egy életre megjegyeztem. Micsoda szerető család és barátok. - mondtam halkan, majd felkaptam a kabátomat az ágyamról, és elmentem. Elmentem attól a háztól, amit most annyira de utálok.
  Ez nem egy szokásos apró vita volt, mint ami a testvérek között szokott lenni. Annyira fájt a fejem, hogy gondolkozni nem is tudtam, csak a lelkemben éreztem valamit. Valami fájdalmat, amiről azt sem tudtam, hogy létezik, hiszen ennyire még sosem bántottak meg. A gyötrelmes, kínos szavak örökre belevésődtek a szívembe, főleg az, ahogyan ezeket nekem előadták. Egyszerűen és lazán. Mintha nem fogná fel, hogy mit beszél a húgának, mintha nem tudná, hogy ezeknek mekkora súlya van.

  Csípős hideg volt odakinn, egy lélek sem mászkált az utcákon. Mivel sietősen távoztam a lakásunkból, csak egy kabát volt rajtam semmi más. Se egy sál, se egy sapka, vagy egy kesztyű.. Csak a vékony farmerom, egy rövid póló, illetve a bélelt télikabátom. Teljesen szétfagytam, nem tudtam, hogy hova megyek, csak egyenesen előre lépdeltem. A hó néhol már olvadozott, így sárgásbarnás latyakot hagyott maga után, amit én nem valami nagy szeretettel kerülgettem ki.
  Már egy órája meneteltem a vékony sportcipőmben, mikor elértem egy kávézóhoz. A presszót most ősszel építették, életemben nem voltam még ott, hát itt az ideje. Belépve az üvegajtón, rögtön leültem egy asztalhoz és dideregve, dörzsölgetve a kezemet próbáltam felmelegedni.
- Hozhatok valamit? - jött oda hozzám a pincér nő.
- Nem, köszönöm. Ha nem lenne baj, akkor csak pár percre lennék itt felmelegedni. - mondtam reszketve. A lány sajnálkozó tekintettel méregetett engem, majd hosszas bámészkodás után megszólalt.
- Hozok neked egy forrócsokit. A ház ajándéka. - mosolygott rám, mire én hálásan lehunytam a szememet.
Mikor megérkezett a forrócsoki, megköszöntem a nőnek ezt a kis apróságot, ami tulajdonképpen nekem most hatalmas segítség volt, és lassan elkortyolgattam. Mikor végeztem, az ajtóban ácsorogva megköszöntem még egyszer, és elindultam. Első gondolatom azt lett, hogy most hogyan tovább, és merre. Aztán ráhagytam mindent a Sorsra, és arra igyekeztem tovább, ahol a tekintetem legelőször megakadt. Nem akartam túl messzire menni a házunktól, nem akartam most ismeretlen helyeket felfedezni, főleg nem ilyen jégdermesztő hidegben.

  Egy idő után észrevettem, hogy csak körbe körbe megyek szinte a házunk körül, így leültem egy árokba. Nem érdekelt, hogy hideg van, nem érdekelt, hogy felfázok, egyszerűen csak egyedül akartam lenni. Egyes egyedül. És ez a terv szinte csak az utcán volt megvalósítható. Rendezni akartam a gondolataimat, rendezni akartam a kapcsolataimat, megbeszélni mindent Rick-kel, bocsánatot kérni Zane-től, és bár elhatároztam, hogy mindent megjavítok, a nővéremmel való veszekedés után őt látni sem akarom.
  Nagy zűr volt a fejemben, az agyamban. Magamban már torkom szakadtából ordítottam, hogy valaki segítsen rajtam, hogy valaki mentsen ki ebből a helyzetből. A lila ujjaimmal durván belevéstem a hóba egy csomó 'help me!' feliratot, majd mikor erre is ráuntam már, belefeküdtem a hóba. Éreztem, ahogyan eljegesedett, kipirult arcomon végigfolynak a könnyeim. Az össz, amit akkor tenni tudtam, csak a gyötrelmes sóhajtozás volt. Egyszerűen nem fért a fejembe az, hogy ennyien megutálnak. Hogy ennyien tesznek rám, hogy ennyi embert nem érdekli az, ha valami tragédia történik velem, ami testileg káros lehet.
  Felfelé bámultam, hagytam, hogy elnyeljen a szürke égbolt. Egy idő után az embernek elfogy a türelme. Úgy érzi, hogy kész, nem bírja tovább és feladja. Amikor már nincs ereje gondolkodni sem, hogy hogyan hozzon helyre mindent az életében, a rossz dolgokat hogyan fordítsa jóra. Nálam most következett be ez a pillanat. Bármilyen furcsa is, ebben az egészben én éreztem magamat hibásnak, én senkit nem szidtam. De akkor már semmire sem akartam gondolni. Csak annyira vágytam, hogy hazamenjek, ledőljek az ágyamra, és pár hónapig fel se keljek. Meg akartam futamodni a gondok elől, elzárkózni a Világ elől. És óriás nagy kár, hogy már ahhoz sem volt erőm, hogy haza slattyogjak.
- Asszonyom! Jól van? - állt meg mellettem egy autó, aminek ablakából egy férfi nézett rám. Oldalra fordítottam a fejem, majd kábán válaszoltam neki.
- Igen, persze! -  A férfi összeráncolt szemöldökkel bámult le rám. Valószínűleg egy őrült emo feeling-es tinédzsernek ismert meg, aki fura módra a hóban fekszik vékonya felöltözve.
- Biztosan jól van? Hívok mentőt. - szállt ki a kocsiból, majd megállt fölöttem.
- Jól vagyok, csak egyedül akarok lenni!
- Halálra fog itt kint fagyni, nem hagyom magára! - mormogta mély hangján, majd lehajolva hozzám, felvett az ölébe. A tőlem sokkal idősebb férfi óvatosan berakott a hátsó ülésre, és mielőtt bármit is kérdezett volna tőlem, én már réges-régen a visszatérő álmomat álmodtam.