Az utolsó óra után nem hazafelé vettem az irányt, hanem a buszmegálló felé. Beszerettem volna menni a kórházba Patrickhoz. Csak annyit szerettem volna, hogy amíg a buszra várok, (ami fél óra múlva érkezett meg) ne vegyen észre senki. Persze, hogy ilyen szerencsém sincs.
Míg a koszos fapadon ültem a táskám mellett, észrevettem, hogy Zane felém közeledik. Próbáltam úgy csinálni, mintha nem is láttam volna meg, így elkezdtem keresni a táskám mélyéről a cigis dobozomat.
- Beszélhetünk? - állt meg a buszmegálló üvegablakánál.
- Nincs miről beszélnünk.. - mondtam halkan. Előszedtem egy cigit a sok közül, és rágyújtottam.
- Figyelj, én nem tudtam, hogy ő mit csinált.. - kezdett bele a magyarázkodásába, de én félbeszakítottam.
- Nem tudtad a szart!! Ha ilyen jóba vagytok biztos mesélte neked! De te idejössz és szemrebbenés nélkül a pofámba hazudsz! Undorodom tőled! Sose felejtsd el, hogy régen mit csináltál!
- Tudod, hogy sosem lennék képes megint elhanyagolni téged bárki miatt is!
- "Ezt most hagyd abba, ha kérhetem. Én inkább élem az életem, ne hidd hogy én nem küzdök magammal napról napra. Nekem talán még van mentségem, de ilyen barátra nincs szükségem.." - idéztem a Grenma - el se kezd című számuk refrénjét. Zane tudta, hogy mit beszélek, így nem is kellett, hogy tovább mondjam.
- Csak annyit kérek, hogy hagyj engem békén.. - kaptam fel a táskámat a padról. Kikerültem Zane-t és elindultam hazafelé. Abban reménykedtem, hogy apa otthon van, és el tud vinni a kórházba.
Séta közben arra lettem figyelmes, hogy egy kóbor könnycsepp folyik végig fehér arcomon. Az érzések csak úgy kavarogtak bennem.. Néha azt éreztem, hogy jól cselekedtem. Mindig engem néznek hülyének, ebből már elegem van. Miért olyan nehéz ezt megérteni? Néha pedig úgy érzem, eléggé bolond vagyok, hogy ilyen baromságokon kapom fel a vizet. Zane-nek igaza van. Nem válogathatom meg a barátait. Én nem dönthetem el, hogy kivel barátkozzon, hogy kivel beszélgessen egy 10 perces szünetben. Mégis ki vagyok én? Mit akarok? Hol van a helyem ebben a Világban? Mennyi kérdés... De hol vannak a válaszok?!
***
- Apa!! Apaaa!! - rontottam be a házba apám nevét kántálva. Sehol nem volt senki. Se a konyhába, se a nappaliba. Hova tűnt mindenki?
Ez volt az az egy kérdést, amire a mai nap folyamán választ is kaptam. Mikor bejártam az egész házat, már csak egy hely volt, amit még nem néztem meg. Az udvar.
Unott fejjel közelítettem meg a hátsóbejárat üveges ajtaját. Aztán.. Minden olyan gyorsan történt.. Mindenki ordítani kezdett valami olyasmit, hogy meglepetés, pezsgős üvegek durranását hallottam. Kapcsolni sem tudtam, csak azon forgott az agyam, hogy valakinek biztos szülinapja van (de nem nekem) és azt hitték, hogy én vagyok az az illető.
A családom mosolyogva nézett rám,és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha valaki mást ünnepelnének. Csak értetlenül meredtem rájuk.
- Öhhm.. Mit ünnepelünk?
- Azt a fiút ott! - mutatott Amanda a fa alá, ahol egy srác ült tetőtől talpig feketébe öltözve.
Gondolkodás nélkül odaszaladtam hozzá, és szó szerint befaroltam mellé. Térdre estem, amitől a nadrágom csupa kosz lett, de ez egy kicsit sem zavart. Jobban el voltam foglalva azzal, hogy ki is áll - pontosabban ül - előttem. Elvesztem szép barna szemeiben, majd egyre közelebb kerültem hozzá, és egy gyengéd csókot leheltem rá.
- Nem úgy volt, hogy két hét múlva engednek ki? - suttogtam, mire ő mohón elvigyorodott.
- Hazudtam.
- Hééé! Ez nem ér! Ti tudtatok erről? - fordultam hátra a családomra, mire ők bólintottak.
- Jézusom! - sütöttem le a szemem, amiben már az örömtől könnyek voltak. - Én meg már azt hittem, hogy valakinek szülinapja van, de olyan szerencsétlenek voltatok, hogy nem nála sütöttétek el ezt a meglepi izét, hanem nálam. - röhögtem fel, majd letöröltem az arcomat.
- Dilis! Mindenki itthon volt, csak te nem. Ugyan kinek csináltuk volna ezt az egészet, ha nem neked? A szomszéd néninek? - bökött a fejével a szomszéd teraszára, ahol pont kint volt Mariska néni. - Óhh, csókolom! - integetett idétlenül a nővérem, mire még jobban felkacagott a kis családi körünk.
- Szeretlek! - mondta halkan Rick. Lefeküdtem mellé, fejemet a mellkasára hajtottam, ő pedig a kezével átkarolt a vállamnál.
- Én is. - mosolyogtam, majd együtt nézni kezdtük anyát és Amandát, ahogy azon veszekedtek, hogy már tortát is kellett volna rendelni, ha már ilyen jól sikerült a mai délután.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése