Tudom én is nagyon jól, hogy ez a rész most nagyon rövid lett, de remélem, hogy ettől függetlenül tetszeni fog nektek.
A gondolattal mindenki nehezen birkózott meg. A tudat, hogy valaki itt járt, nem volt valami felemelő, így nyugtalan csend kerekedett a lépcső körül. Társaságunk összes tagja erősen gondolkozott, azon, hogy hogyan és miért. Senki nem hallott semmit, nem lett figyelmes semmilyen zajra, de talán ezt még foghatjuk a viharra.
Kelly is visszatért közénk Daniellel együtt. Mikor Daniel megpillantotta a szinte felfestett feliratot a falra és a véres kést a földön, rögtön kérdésekkel árasztott el.
- Ez valami rossz vicc? - nevetett még jó kedvűen, de egy kettőre lemostuk arcáról a vigyort.
- Nem, ez nem vicc! Szerinted poénkodnánk ilyennel?! - förmedt rá Patrick, mire Daniel csak feltette két kezét a magasba, olyan bocs, hogy élek stílusban.
Mindannyian elindultunk hazafelé, a nagy viharban. Az út szótlanul telt, mindössze a siető lépteinket lehetett hallani a pocsolyákban. A mi házunk elé érve, lekaptam magamról a pulcsit, majd átnyújtottam Patricknak.
- Köszönöm. - öleltem meg mosolyogva.
- Elég lesz Rebecca!! - jött ki ordítva apa a bejárati ajtón. - Azonnal befelé a házba! - utasított, én pedig gyorsan befutottam. Némán levettem a cipőmet, majd a csurom vizes pólómat csavarni kezdtem.
- Megismételnétek azt, amit délután mondtam? - kezdte nyugodt hangnemben apa, közben helyet foglalt a fotelben. Amandával csak karikás szemekkel bambultunk magunk elé, eleresztve fülünk mellett a kérdést.
- Kérdeztem valamit! - emelte fel a hangját apa úgy, hogy már mi is összerezzentünk.
- Mégis hogy képzeltétek ti, hogy csak úgy kisurrantok?! Nem mellesleg tomboló vihar van odakint! És ha valami bajotok esik, ki megy segíteni?! Eszeteknél vagytok ti?! - kezdett el szidni minket.
- Sajnáljuk. - szólaltam meg egy idő után, mert láttam, hogy Amanda még mindig sokk alatt áll.
- Ennyi? Ennyit tudtok mondani?! - pattant fel a fotelból már vörös fejjel.
- Jól van, nyugodj meg. - fogta meg kezét anya és visszaültette a helyére. - Mondjátok meg nekünk.. Mit csináljunk veletek? Bármit mondunk megszegitek, titeket nem érdekel semmi. Egyszerűen nem bírjuk már értitek? - kezdett el anya lelkizni. - Mindennap félünk, hogy vajon ezen a napon mit fogtok csinálni. Aggódunk értetek..
- Anya.. Ne haragudj, tényleg.. De most.. Felmennénk a szobánkba. - fordítottam a fejem Amanda felé, mire ő halványan biccentett egyet a fejével.
- Nem fogjátok megúszni, holnap ezt még megbeszéljük.. - legyintett apa dühösen.
Felindultunk a lépcsőn, majd mind a ketten elmentünk a saját szobánkba. Amanda társaságát most nem nagyon kerestem, mert láttam rajta, inkább egyedül szeretne lenni. Sokkal jobban elvoltam foglalva azzal, amit anya mondott.
Azt hiszem, életében először sikerült megérintenie a szívemet. Nem lehet könnyű életük, hiszen két lázadó kamaszt eltartani nem egy egyszerű feladat. Ez okból sajnálom is őket, de nem tudok magamon változtatni. Kilencedik osztály óta többször is próbáltam már, de sehogy sem sikerült. Néha úgy érzem hozzájuk tartozok, néha úgy érzem, hogy nem.
Anyának valóban igaza van. Hiába szabnának ki nekünk szobafogságot, mi így is úgy is tennénk ellene, és újabb bajba kerülünk, nem beszélve erről ami ma történt.
Lehet, hogy mégsem kéne egy darabig a Gehennába mennünk? Lehet, hogy valaki csak ijesztgetni próbál minket? Mindenesetre rákérdezek még Patricknál...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése